Csak egy létezik vagy mégsem?

Csak egy létezik vagy mégsem?

Leülök a megkopott padra és csak nézek magam elé. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Ezen a héten már másodjára. Előre dőlök a kezeimet összekulcsolom, a szemem megakad a karikagyűrűmön. Halvány mosoly játszik ajkaimon. Tudván ők otthon várnak. Fogadni mernék, amint belépek az ajtón egy kis krokodil csavarodik a lábamra. Egy négy éves kisfiú, aki teljesen tudatában van annak, hogy imádom és ezt maximálisan ki is használja. A lábamon himbálva viszem majd be a napaliba, ahol Anya fogad majd bennünket mosolygó arccal. Az ajkára hintek majd egy puszit, -azért csak ennyit- mert a főnök úr nem hagyna többet.. így nem is próbálkozunk. Persze később úgy is felidegesíti majd magát, mert nem lesz teljesen ővé a figyelem. Igen valahogy így fog történni… Mindig hasonló a forgatókönyv eleje. Mennyire szeretem őket. Édes aranyeső. Mennyire hálás vagyok, hogy ők vannak nekem. Hogy annyi megpróbáltatás után mi egymásra találhattunk.

Remélem tudod, hogy ezt neked köszönhetem. Remélem tudod, hogy nélküled nem ment volna. Remélem tudod, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy kifejezzem mennyire hálás vagyok neked. Tudom, gyűlölöd ezt, gyűlölöd, hogy hálás vagyok. De az vagyok. Tudom most, azt mondanád fejezzem be és mennyek haza a családomhoz. De egyszerűen nem megy. Muszáj volt ide jönnöm. Egyszerre vonz és taszít ez a hely. Ahogy te is. Tudom dúrván hangzik, de pontosan tudod, hogy miről beszélek. Rendben tudom váltsak témát, de nem is tudom, hogy miről beszélhetnék. Az időjárást már tegnap kiveséztük, hát azóta nem sok minden változott, gondolom látod. Még mindig nem esik a hó. Küldhetnél egy kicsit, tudom te is mennyire szereted. Én utáltam, de Matilda és a kicsi szereti… és te is. Szaval essen csak. Havat akarok! Hóembert akarok építeni! Hócsatázni akarok! Korcsolyázni akarok! Jeget akarok! Elolvadt hó után maradó latyakot akarok! Ráakarok szólni, a gyerekre, hogy nem szabad bele mászni, aztán mellé akarok állni és együtt hülyéskedni a latyakban. Matildával akarok lecsúszni a kis dombon, természetesen úgy, hogy a szánkó hátán vagyunk. Majd ugyanezt hármasan Matyival is. Mennyire élveznék! Hát még én! Igen, igen láthatod megmaradtam egy nagy gyereknek, ahogy mindig is mondtad. Felnőtt férfi vagyok egy gyerek lelkével vagy inkább egy nagy gyerek testestől-lelkestől.

Emlékszel amikor találkoztunk? Jó, jó dugd be a füled, de nekem muszáj ezt most kiadni magamból. Nem, nem sajnáltatni akarom magam de… jó tudod mit… még sem megy. Azthittem így könnyebb lesz, de nem az. Az az igazság, hogy nem csak hálás vagyok, hanem – kapaszkodj meg megint egy számodra gyűlölt kifejezés jön- sajnálom. Annyira sajnálom! Elsem tudod képzelni, hogy mennyire! Vagy is de, az a helyzet, hogy pontosan tudod. Valahogy mindig tudod mit érzek. Elég csak ránézned az arcomra és tudod. Minden vágyam, minden kínom, minden örömöm, mindent. Nem hiába vagy ilyen tökéletlenűl tökéletes. Hát én fele annyira sem tudtam mire vágysz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem akartam látni… és sokkal jobb lett volna, ha ez nem is változik meg.

Egy csütörtöki nap volt. Épp matematika dolgozatokat javítottam, már jó pár órája. amikor valaki rátenyerelt a csengőre. Morogtam egyet, de folytattam a javítást. Gondoltam majd elmegy ez illető, ha rájön, hogy én bizony nem megyek ajtót nyitni. De nem a vendég jelző alkalmatosság csak nem hagyta abba… idegtépő és fülkárosító zaját. Csak fújta a magáét. Megtornáztattam a nyakamat és felpattantam a kanapéról. Felettébb dühösen rántottam fel az ajtót. Az illető nagyon meglepődött, de hamar rendezte arca vonásait. Hebegett-habogott. Végtelenű hosszúnak tűnő idő után kinyögte, mit is keres itt. Érettségizni fog és a segítségemet kérné. Minden szó nélkül léptem egyet hátra, és néztem meg a fali órát. Este fél kilencet mutatott.

- Ha ennyire fontos lenne neked akkor korábban is jöhettél volna! Különben sem érek rá! – löktem neki oda, kicsit sem kedvesen. Nem is tudom, hogy mi nem tetszett bene. Olyan kis esetlen volt. Olyan, anyám pici lánya, aki még fogkrém márkát sem vált a nélkül, hogy kikérné a mama véleményét.

- Magyar korepetáláson voltam és lekéstem a buszt. Azért jöttem csak most. Szükségem lenne a segítségére. Természetesen fizetek érte. – Azt mondta fizet érte… Majdnem elröhögtem magam, még szép, hogy fizet. Nem vagyok én jótékonysági szervezet. Egyébként meg… nem válalhatom.

Heti egy – két órát szoktam diákokat korepetálni. De őt elnézve nem lenne elég. Nekem pedig nincs időm. Magyarra jár… matekból is korepetálásra szorul és ő akar érettségizni..

- Rendben gyere be. – Arrébb álltam az ajtóból és vártam, hogy besétáljon. Azért nem a belibben szót használom, mert semmi kecses nemvolt benne. Nagy nehezen bejött. Leültettem. Mellette én is helyet foglaltam és folytattam a dolgozatok javítását. Direkt úgy raktam, hogy láthassa hátha felfedez valahol valami hibát és jelzi. Gondoltam ezzel rendesen feltudnám mérni mekkora a kár. Elvettem az utolsó javítandó feladat lapot. Jól láthatóan, hallhatóan kopogtattam a tollamat. Jártattam a szememet egyik feladatról a másikra, de semmi. A csaj megsem szólalt. Befejeztem a javítást, leosztályoztam majd oda raktam a többihez. Oldalra néztem és ekkor láttam, hogy a lány lehajtott fejjel ül, kezei összekulcsolva és egy pontot fixíroz az asztal alatt. Fintorogtam egyet, majd megköszörültem a torkomat erre rámnézett.

- Nem tudom. – felhúzott szemöldökkel jelzem, hogy nem értem. – A feladatot. Egyiket sem. Nem látom a hibát. – Bólintok – Hát kis libám erre én is rájöttem és elég nagy probléma…,hogy ennyire hülye vagy. Hirtelen megváltozik az arca. A fenébe, ezt hangosan is kimondtam. Mindegy már nem tudok rajta változtatni. Igazi bunkó módjára nem kérek tőle bocsánatot. Végül is az igazat mondtam. És hát az igazság valljuk be gyakran fáj. De minden elismerésem az ővé, mert nem kezd el sírni, nem is veszekszik. Egyszerűen megkérdi, hogy akkor elvállalom-e. Azt is elmondja, hogy a Jánosi gimibe jár és ott ajánlottak engem, mint korepetítort. Igen ott tanultam én is és… ő is. Ő, aki annyi gyönyörű pillanatot szerzett. Ő aki tett róla, hogy a számíze hosszú időre keserű legyen. Ő akiről nem beszéltem, szinte senkinek. Töröm az agyam, hogyan is tudnám elutasítani. Végül is simán is elküdhetném. Vagy hívatkozhatnék arra, hogy neki nemelég heti kétszer kétóra… nekem pedig nincs több időm. Így is teszek. Megmondom neki. Erre viszont, azt mondja, hogy írjak neki feladatokat és ő azokat pluszban megoldja, beadja hozzám. Én kijavítom és amikor leközelebb jön, átbeszéljük a hibákat. Ezzel úgy meglep, hogy igent mondok. Végül is van benne hajlandóság. A fejlődésre. Miután megbeszéltük kikisérem.

Kéthete járt már hozzám. Amikor is egyik este, hiába vártam nem jött. Na, rögtön el is könyveltem magamban, hogy ennyi volt a lelkesedése. Végül is nem bántam vele kesztyűs kézzel, ha hibázott úgy leosztottam mint a kártyások a paklit. Megszóltam az ülése, állása, vontatott beszéde miatt. Este tízkor csengetnek. Dühösen nyitok ajtót. Nincs ott senki. Végig fut az agyamon, hogy valami suhanc kölyök szórakozik. Jobbra nézek, majd balra fordítom a fejem. Valamilyen belső indíttatásból ezt lefele is eljátszom. És ott ül ő. A két karját a felhúzott térdére fektette, és azon nyugtatta a fejét. Hiába szólongattam nem nézett rám. Oda mentem megérintettem a vállát. Ekkor felnézett… Bár csak ne tette volna. Az arca csupa vérvolt. Nem kérdeztem semmit, csak felrántottam és bekísértem a házba. Leültettem a kanapéra. A konyhába siettem, elővettem egy konyharuhát Bevizeztem, majd fogtam az elsősegély felszerelésemet is és visszamentem Amandához. Mereven nézett egy pontot. Finomat leültem mellé. Megkérdeztem, hogy megnézhetem – e a sebet. Ő nagyot nézett majd lassan bólintott. Gondolom csodálkozott, hogy nem kérdeztem meg, hogy- hogyan történt. Nem, most az elsődleges dolog az volt, hogy kiderítsem, honnan jön a vér. Habár már nem folyt olyan intenzitással, de azért még mindig sok volt. Nagy sóhaj hagyja el a számat, amikor rájövök, hogy a szemöldöke van felrepedve. Egyrészt hálát adok az égi csillagoknak, hogy „csak ennyi”. Másrészt pedig iszonyatos düh uralkodik el rajtam. Mert, igazán nem úgy nézki Manda, mintha „csak” elesett volna. Észre kellett volna vegyem.

-  Nem jól van tagolva. – Mondja alig halhatóan. Követem a tekintetét, egy matematikai feladatgyűjtemény egyik feladatát nézi. Elolvasom és rákell jöjjek tényleg rosszul van tagolva. Közbe Manda még fel fedez pár helyesírási és mondatszerkezeti illetve kifejezési hibát. Nemcsoda, hogy a gyerekek nem értették a feladatot. Tessék nekem ennyire nem volt egyértelmű. Azt levágtam, hogy nem stimmel a szöveg, de azért tudtam értelmezni és mivel nekem ment így úgygondoltam, hogy a srácoknak is fog. De jobban megnézve ez így tényleg nehéz.

Ellátom a sebét, aztán mindent vissza viszek a helyére. Közben továbbra is forr bennem a düh. Mert, most kezdek csak rájönni, hogy a csaj nem is olyan buta mit ahogy mutatja. Valami miatt nem tud kibontakozni. Vissza megyek hozzá, de még mindig nem kérdezek semmit. Megkérem, hogy nézze át a feladatkönyvet. Ő örömmel teljesíti kérésemet. Ezzel esélyt adtam neki, hogy kicsit elterelhesse a figyelmét, magamat pedig megfosztottam a további információktól, amiket nem is biztos, hogy hallani szeretnék. Közben, beszélgetni kezdünk nem csak a feladatokról, hanem minden féléről. Az időjárásról. A munkámról. A közelgő érettségiről. Az állatokról. Megtudom, hogy szereti a kutyákat és, hogy fél az egerektől. Az utóbbin jót mosolygok. Időközben kimegyek egy pohár vízért, mire vissza térek idegesen toporog az ajtó előtt. Megköszöni, hogy bejöhetett és, hogy segítettem neki. Elköszön és kilép az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy nem kap otthon azért, mert későn megy haza. Titkon reméltem, hogy az ablakon át közlekedik. Ezerszer elátkoztam magam, hogy nem marasztaltam. Nem tudom, hogy- hogy oldottuk volna meg…, lehet ezzel még nagyobb bajba sodortam volna.. már mindegy is. Haza ment.

Érettségi szünet volt. Már négy hónapja járt hozzám Manda. Egyre többet beszélgettünk. Valahogy mindig látta a szememben, a kedélyálapotomat. Volt olyan, hogy rossz napom volt a munkahelyen és ő este, bármi féle kérdés nélkül előhúzott egy tábla csokit elém tette. Aztán, mikor már megettem egy egész sort, kijelentette, hogy: Boldogsághormon. Volt, hogy forrócsokit csináltunk együtt. Közben egyre több mindent tudtunk meg a másikról. Én pedig kezdtem a belső értékeit egyre jobban megszeretni. A nyílt és tiszta lelkét. Hiába szorongott, valahogy még is nyilt volt. Nyitott felém. Megnyitotta a lelkét és beengedett. Mesélt nekem a boldog gyerekkoráról. Hogy a kedvenc évszaka a tél. Imád hóembert építeni és hócsatázni. Eldicsekedtem neki a főző tudományomról – természetesen- főztem is neki. Mind a tíz úját megnyalta a csípős kínai levesem után. A matekkal is egyre jobban haladtunk. Közeledett az érettségi szünet vége és én egy cseppetse vártam. Akkorra már mindennap átjött. Én pedig nagyon élveztem. Élveztem a figyelmét, hogy minden kérésemet, kívánságomat lesi. Hogy tudja, mit szeretek és mit utálok. Hogy mivel tud mosolyt csalni az arcomra. A munka elvonja minden figyelmemet így nincs idő komoly kapcsolatokra, illetve… volna… A lényeg az, hogy, jó ideje csak alkalmi kapcsolataim voltak. Így nemjelentett gondot, hogy Mandát a konyhaszekrénynek támasztva addig csókoljam míg csak levegő hiányában elnem kell szakítsam ajkamat az ővétől. Nem is tudom, miütött belém. Csak annyira jó érzéssel töltött el ahogy a tűzhelynél állt. Ebédet főzött nekem. Nekem. Hogy muszáj volt megcsókolnom. Ezután még egy csomó csók, és egyéb bensőséges dolog történt köztünk. Mindez párnap leforgása alatt. Nem kérdezte meg, hogy most, hogyan tovább? Nem követelte, hogy kategorizáljuk be a kapcsolatunkat. Kapcsolat? Ez viszony, egy kis lelkizéssel. Ez nem kapcsolat. De valahogy még is sokkal többnek tünt. Nem kérdezte meg, hogy mit érzek iránta. Szerintem selytette, hogy nem tudnék pontosan fogalmazni. Vonzott is taszított is. Pont az vonzott ami taszított is, a tiszta lelke, a kisugárzása. Én sem kérdeztem ő mit érez, de nem is kellett. Láttam a szemében, láttam ,hogy hogy néz rám. Éreztem minden tettében. Elérte, hogy a lelkünk össze kapcsolódjon, és ezzel valahogy én is tisztább lettem. Valami pluszt adott. Többnek éreztem magam mellette. Sokkal jobbnak amilyen valójában vagyok.

Elkezdődött az érettségi, három napig tartott. Én pedig az összes körmömet lerágtam míg vártam, hogy hívjon. Ez már nem csak sima – tanár- diák kötődés volt. Ez már valami több. Az első napon örömködve, hivott, hogy sikerült az írásbeli. Majd mikor átjött bővebben is kifejtette, hogy nehéz volt, de szerinte meg lesz. Gratuláltam és biztattam, hogy tuti meg lesz. Sőt jobb is lesz egy sima „meg van”-nál. És tényleg így is gondoltam. Együtt főztünk vacsorát közben jókat szórakoztunk. Mindaddig míg minden felvezetés nélkül annyit mondott felkéne hívjam őt. Néztem rá nagy szemekkel, ő pedig annyit mondott, hogy a nőt aki itt- mutatott körben, aztán megérintette a szívemet- van. Pislogtam. De, hisz én említést sem tettem Matildáról. Ő még is tudta. Nem szólt többet. Mikor kész lett az étel, tálaltunk majd közösen elfogyasztottuk. Leszedtük az asztalt. Segített elmosogatni, majd mikor már az ajtónál járt annyit mondott: Mindenki megérdemli, hogy a lelke másik felével legyen. Ha a lélek éhezik a test is csak vegetál. – Hosszan nézem rá, már szólásra nyitottam a szám, mikor folytatta- Az én lelkem csak egy másik társ, de nem az igazi. Veled nem vegetál a testem, a lelkem jól lakott. De mostmár ideje, hogy a tied is jól lakjon. Csak álltam ott megkövülve és néztem amint, egyre csak halványodik az alakja. Öt utcával lakott lejebb mint én. Mint kiderült tényleg nekem volt igazam, több mint jól sikerült neki az írásbeli. A három nap szóbeli is fantasztikusan ment.

Kikapta a bizonyítványt, elmentek egyet ünnepelni, a családjával. Én közben vacsorát főztem, pezsgőt hűtöttem. Ellenőríztem, hogy a kis hosszúkás, kék bársony doboz ott lapul-e a nadrág zsebem belsejében, igen ott volt. Elmúlt tíz óra, még mindig nem volt sehol. Még jó, hogy kilenckor nem tálaltam meg és nem gyújtottam meg a gyertyákat. Igen tudom, hogy a szüleivel is enni ment, de múltkor említette milyen jó lenne az érettségi porát egy kis kínai levessel leöblíteni… hát rajtam nem múlt. Van egy szelet torta is amin gratulálok szó díszeleg. Tizenegy óra. Előveszem a telefonom. Felhívom, de kivan kapcsolva. Le ülök a kanapéra és bekapcsolom a tévét. Az NCIS egyik része megy. már két reklám is volt. Manda még mindig sehol, a telefonja ugyan úgy kikapcsolva. Újra a filmnek szentelem minden figyelmemet. Mindjárt vége. Alul megjelenik egy kis információs csík. Akaratlanul is elkezdem olvasni. Nem fogja az agyam az egészet. Csak szavak maradnak meg: Baleset, frontális, két halott. Közben, hangfoszlányok jutnak el hozzám, Gibbs kihallgatja gyanusítottat… Én a zsebemhez nyúlok, kiveszem a telefont, hívom Mandát. Kivan kapcsolva. Vége a filmnek. Beadják a híreket, - nem az egésszet, ez csak ilyenelőzetes – elmodják, hogy megint volt két betörés. Mondanak valami politikai hírt is. Végül, elmondják, hogy tragédia történt. Egy három fős család, tartott hazafelé amikor is egy kamion beléjük csapódott esélyük semvolt. Aztán elmondják, hogy az apa sokkos állapotban van, az anya a korházba menet meghalt. A lány még a helyszínen életét vesztette. Ma kapta kézhez az érettségiét. Innen már csak robot üzemmódban működök. Még egyszer, vagy talán ezerszer. Tárcsázom Mandát. Kikapcsolva. A netnek hála megtudom, hogy hova szállították… muszáj mégegyszer látnom. Másnap reggel, azaz első dolgom, hogy oda megyek. Ott van az édes apja is. A mocsok, nem tudok pontosat mert, azóta az este óta nem beszéltünk róla. Sőt akkor sem mondott semmit, de biztos vagyok benne, hogy ő tehet a sérüléseiről. Nekem pedig hirtelen hányingerem támad, mind az apja miatt mind magam miatt. Azért mert jobban kellett volna figyelnem. Tudom, hogy ez baleset volt, de ő boldoggá tett engem, mindent tudott rólam. De én, nem tettem érte semmit. Oda sétálok Mandához és – leszarva, hogy látja az apja- megpuszilom a homlokát és köszöntetet mondok neki, azért, hogy ő volt nekem. Hogy ő volt a világnak. Nélküle sokkal szegényebb lett volna ez az egész szarkupac.

Négy nappal a baleset után örök nyugalomra helyeztük őket. Ott a gyászbeszédből megtudom, hogy négyesre érettségizett és baromi büszkeség szorítja össze a mellkhasomat.

Félévvel később, egy osztálykirándulás során - az osztályfőnök mellett én vagyok az egyek kisérő- egy kisboltban vásárolunk. Éppen egy ásványvizet veszek le a polcról amikor a nevemen szólítanak, megfordulok és ott áll Ő. Hirtelen szikrát sem kapok, nem hogy levegőt. Matilda. Matilda, akivel négy évet jártunk, majd megcsalt a legjobb barátommal. Ezer éve nem láttam. Vissza köszönök. Ahogy tőlem megszokott cseppetsem vagyok kedves. Egy köszönés ennyi lezártnak tekintem a dolgot. A pénztárhoz megyek, közben hallom, hogy Matilda megkérdezi miújság, de nem reagálok. Leteszem a vizet, az árúknak kijelölt kis sávra kifizetem a vizet. Majd megfordulok és válaszolok neki. Még csoda, hogy nem küld el a fenébe. Végig beszélgetjük az egész kirándulást. A legfontosabb ami kiderült most nincs senkije. Telefonszámot cserélünk és biztosítjuk a másikat, hogy majd keressük egymást.

Na, igen haza érve is csak kattog az agyam. Próbálok minden tüskét eltüntetni a szívemből. Többé kevésbé sikerül is. Egy hét múlva fel is hívom. Másnap már találkozunk. Olyan jól sikerül a találka, hogy rendszeressé válik. Egy hónap múlva össze költözünk. Fél év múlva megkérem a kezét….

Három éve vagyok házas. Igen egyéves múlt Matyi amikor is úgy döntöttünk össze házasodunk. Ő tartotta a gyűrűket, persze segítséggel. De nagyon aranyos volt és ez egyike az olyan pillanatoknak amit sosem felejt el az ember.

Manda is …egy ilyen pillanat. Az egész nő, egy pillanat amit sosem felejtek el.

Tessék, csak el meséltem. Tudom, Amanda, hogy most a füleden van a kezed, de muszáj volt. Muszáj volt, hangosan is kimondanom, hogy mennyire hálás vagyok neked. Nélküled nem nyitom ki újra Matildának a lelkem és nem hagyom, hogy megsímogassa. Te, hagytad, hogy én meg símogassam a te tiszta lelkedet. Ez álltal engem is jobb emberi lénnyé téve. Felismertél bennem, mindent amit csak egy ember felismerhet egy másikban. Ezzel tudat alatt vagy nagyon is tudatosan, utmutatást és megnyugvást adtál nekem. Jobban mondva, nem teljesen… a megnyugvás az csak részleges. Oké, oké tudom, hiába mondom, hogy tehettem volna többet is. Ami volt elmúlt, tehát nem lehet rajta változtatni. Azért remélem egy kicsit te is boldog voltál. Igaz, igaz mondtad is. És tudom, minden szavad igaz volt. Hát még a tetteid. Azok voltak csak az igazak. Megyek már, de még annyit szeretnék elmodani, hogy…, ha azt mondom, hogy szeretlek azt úgysem hinnéd el. Így csak azt mondom. Érzek valamit Manad! Nem tudom, miez, de nagyon jó érzés… és sosem múlik el. És, tudom már, hogy miért jöttem el kétszer is ezen a héten. Azt mondtad, hogy a te lelked nem igazi társ…, de én szeretném elmondani, hogy egy embernek két lelki társa is lehet. Ez teljességgel lehetséges. Erre mi vagyunk az élő bizonyíték. És baromi szerencsés vagyok. Sajnos az is biztos, hogy valamilyen úton-modon csak az egyik társunk maradhat velünk. Én cseszettül sajnálom, hogy nekünk ilyen mostoha módon kellett elválnunk. Nemtudom, hogy mi és, hogy lett volna, de egy biztos nem bántam volna ha másképp van. Ha most, nem egy hideg márványhoz kellene beszélne. Tudom, most jót nevetsz. Még egyszer köszönöm! Köszönöm, hogy vagy nekem, igen tudom, hogy velem vagy és kíséred utamat.

Most megyek, de jövök majd még…ebben biztos lehetsz, de igérem, most nagyobb szünetet hagyok. Kiveszem, a zsebemből a kis dobozt, ami az idő múlásával megfakult. Kinyitom, kiveszem a kis ezüst karkötőt amin egy szitakötő fityeg és a sirkő előtti -vázában lévő- feketerózsa csokor egyikére akasztom.

Puszit nyomok a kőre. Majd haza sétálok. Immár könnyebb lélekkel. Elkellett ezt neki mesélnem. Ezek olyan dolgok amiket, tudott, de sose mondtam ki neki hangosan. Hallania kellett még akkor is ha a szó elszáll. Még akkor is ha ő már nem úgy hallja ahogy én azt szeretném.

Benyitok az ajtón, belépek. Felakasztom a kabátom a fogasra. Egy… kettő… és megtámadtak.

Lenézek a lábamra, elmosolyodom. Óvatosan leveszem a cipőmet. Majd a lábamon csüngő kisfiammal beevickélek a nappaliba. Ilyenkor nekem -az áldozatnak – tilos megszólalni. Csak küzdenem szabad, de azt sem nagyon. A nappaliban az édes anyám fogad. Puszival és öleléssel köszöntöm. Beviszem a gyereket, bocsánat krokodilt a szobájába és megkezdődik a játék. A gyomrunk korogni kezd, tehát ez jelzi a játék végét. Kimegyünk, egyenesen a konyhába. Ottvan a feleségem is, anyámmal karöltve tesznek vesznek. Észreveszi, hogy nézem, megfordul odajön hozzánk. Kisfiunknak ad egy puszit engem pedig finom csókkal köszönt. A szívemet határtalan boldogság járja át. A lelkemet pedig mérhetetlen szeretet. Rettentően szerencsés hapi vagyok, hogy mindez megadathatott nekem.

Három nappal az Amandánál tett látogatásom után kisfiam azzal ébreszt, hogy esik a hó. Én pedig úgy szeretem a telet, ahogy ezelőtt sosem.