Nem vagyok gyerek

Nem vagyok gyerek

December 20.-át írunk. Innen az ablakból nézve is egészen, hideg lehet odakint. Ezt onnan tudom, hogy a szomszéd néni kutyájának a tappancsnyoma oda fagyott az ablakra. Milyen mókás lehet kutyának lenni! Egész nap csak a farkát csóvája, finom falatokat kap. Büntetés nélkül össze nyalhat, mindenkit. Kiszökhet és senki sem szidja le érte. Bezzeg én… én már egy egész hete idebent punnyadok. Természetesen nem önszántamból, de nem ám! A szüleim egy kis késés miatt komoly büntetéssel súlytottak. Szobafogság. Még kimondani is szörnyű. Mit lehet bent csinálni? Felmenni a netre és sokáig aludni. Ennyi. A telefonálás kivan zárva, mert elvették a telefonomat is. Nem tudom, hogy mit képzelnek tizenhatot töltöttem nyáron. Nem számítok már gyereknek. Igazán megbízható egyén vagyok. Igaz, hogy mama tálcájáról néha elcsenem a süteményt, de ennyi.  Valaki megkopogtatja a vállamat. Felnézek, anyám az. Egy tál süteményt tart a kezében. Én meg csak nézek rá. Semmi kedvem süteményt enni, nekem kimenni van kedvem, vagy legalább telefonálni. A srácok már biztosan kerestek. Ma este lesz egy buli a Seven-ben… a részleteket még nem beszéltük meg. A társaságunk hét tagból áll. Én vagyok a legfiatalabb.  Három embernek van kocsija, de ilyen bulikra egy kocsival szoktunk menni, igaz, hogy öt személy fér egy személygépkocsiba, de simán megoldjuk. Időközben szülőanyám odébb állt. Jobb is. Azt hiszi, hogy egy kis csemegével minden meg van oldva, pedig nagyot téved. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy nem vagyok már kicsi, akinek, ha baja van, az anyukájához bújik, csokis sütit majszol, teát szürcsöl és ezáltal elmúlik minden kínja. Hát nem, attól, hogy eszem, iszom és kapok egy ölelést, még nem jutok el a buliba. A fenébe!

Oda szaladok, az asztali gépemhez, bekapcsolom és már lépek is fel a népszerű közösségi oldalra. Egyből rengeteg információ özönli el a látóteremet. Van három ismerősnek jelölésem, megannyi egyéb információ, de üzenet egy sem.  Frissítek, hátha így megjelenik a kis jel, hogy bizony üzenetem jött. De, hiába. A srácok nem üzentek. Egyesével megnézem mindegyikük adatlapját, aztán a közös csoportunkat, de semmi. Nincs jele annak, hogy információt cseréltek volna a mai bulival kapcsolatban, vagy úgy egyáltalán beszéltek volna. Na, hát ezért kellene nekem a telefon. Ilyesmit nem szoktunk neten megbeszélni. Nem, mintha valami illegális dolog is lenne buli közben. Erről szó sincs, csak hát egyes embereknek nem tetszik, ha mások jól érzik magukat. Így, ha csak lehet elkerüljük a megosztásokat, neten való csevegést. De most még is reménykedtem benne, hogy el – elejtettek egy kis morzsát. Ahelyett, hogy rendesen leállítanám a gépet, fogom és megnyomom hosszan a főkapcsolót. Persze, ha most anyám látná, jól kioktatna, hogy így tönkreteszem a gépet. Leszarom! Ő meg az életemet teszi taccsra. De, hát Ő is volt fiatal az ég szerelmére! Egy félórát késtem nem többet. Erre, apa és ő úgy döntöttek, hogy elvágnak a külvilágtól. Na jó, net van, meg tévé, de ezzel nem sokat érek. Na, meg a zene. Az az egyetlen, ami megment a mai napon. Az mp3 lejátszóm most is a nadrágomra csiptetve lógrajtam, a füles pedig a füleben. Dübörög a zene így legalább nem hallom anyum sürgését, forgását. A karácsonyra készül. A szeretet ünnepére. Bekell valljam engem hidegen hagy. Hetekkel az ünnepek előtt elkezdődik az idegbetegeskedés. A nagytakarítás, mintha amúgy nem lenne tiszta a ház. A menü megtervezése, mintha legalább egy hadsereg jönne. A dekorációt már meg sem említem. Kidíszítjük a házat, feldíszítjük a karácsonyfát, csak azért, hogy egy-két napig lássák a szomszédok, hogy hűha Hidegéknél milyen kreatív emberek laknak. Aznap is kész őrültek háza van. Aztán mikor végre leülünk, anyám akkor se ül mellénk mert kiszolgál bennünket. Van lábunk, kezünk. Kitudunk menni, ha kell valami. Nem kell, hogy ő pattogjon. Szerintem semmit sem élvez az egészből. Persze szereti csinálni, mert látszik rajta. De aztán meg mintha nem kapna érte elég jutalmat vagy, hogy is fejezzem ki magam. Szaval szerintem felesleges cécó az egész. Mintegy végszóra jelenik meg jóanyám és kezd el valamit magyarázni. Hát, nekem aztán mondhatja, olyan hangosan dübörög a jazz a fülembe, hogy atombomba is robbanhatna mellettem. Végül közelebb jön, kirántja a fülesem vesz egy mély levegőt és elmondja még egyszer. Nem kiabál. Érdekes módon még nem szidott le, elmondta a véleményét, sőt valamilyen módon a dühét is kiadta, de nem ordított le. Nem is tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Vajon ez az jelenti, hogy lemondott rólam? Hogy nem tart már megjavulandó személynek? De, várjunk csak, hisz nincs is miért megjavulnom, én jó vagyok… csavarogtam egy kicsit ennyi minden bűnöm semmi több. Az őseim különben sem szoktak velem kiabálni. Értelmes ember módjára szoktak kommunikálni velem, már amennyire hagyom. Márpedig… mindegy is.

Fogom magam és lemegyek a konyhába. Már az ajtóban megcsapja az orromat a finom bejgli illata és valami másé is. Talán fahéj? Körülnézek, de sehol sem látok fahéjas csigát, kalácsot vagy esetleg tejbegrízt. Vissza fordulok a bejglihez, megfogom és… a bejgli a földön landol. Állok ott földbegyökerezett lábbal és csak nézem a földön elterülő káoszt. Amit a tepsi és a szétesett bejgli alkot meg. Szét esett a bejgli. Szét esett a bejgli. Nem lehet valahogy össze ragasztani? Nem lehet valahogy megtapasztani? Nem lehet valahogy… ? Most elkezdhetném összeszedni, de mivan, ha nagyobb kárt okozok? Ilyedten jártatom körbe a tekintetem a konyhán, hátha valami megoldásra találok. Ekkor veszem észre anyát magam mellett. Várom, hogy szóljon, de csak rám néz majd folytatja útját a kis pulthoz. Felmarkol valamit, majd elindul a nappali felé. Nos, rendben van. Az addig oké, hogy nem szólt semmit ez pozitívumnak is elkönyvelhetném. De, inkább negatívum, mert mivan, ha haragszik csak már nem látja értelmét szólni? Mielőtt átgondolhatnám, mit is teszek utána szólok:

- Haragszol anyu? – hangomból – magamat is meglepve- kétségbeesés csendülki.

- Lapát, kisseprű… tudod holvannak. Szedd össze, dobd ki, mosogass és moss fel. Nincs semmi gond.

Dobjam ki? Komolyan azt mondta, amit mondott. De hát mi nem szoktunk valamit kidobni azért mert egy kicsit sérült. Emlékszem kicsi koromban az egyik autómnak hiányzott az egész alsó része, de nem hajítottuk ki. Már pontosan nem emlékszem, hogy, hogyan.. de újra hasznosítottuk. Azthiszem csónak lett belőle, igen a mini babám csónakja. Így tudta átszállítani a baba az állatokat a folyón. Ebből a süteményből igaz csónak nem lehet, de össze lehet szedni. A fali tartóról leakasztom a nagy szedő kanalat előveszek egy tálcát, lehajolok és felszedek a bejgliből annyi amennyit csak tudok. Ami morzsalékos azt otthagyom, a mi a tálcán van azt pedig beviszem a kamrába, de még nem takarom le. Vissza megyek és felseprem a maradékot. Elmosogatok, felmosok majd leülök anya mellé a kanapéra.

Nem néz rám. Valami természetfilmnek szenteli minden figyelmét. Az esőerdők megmentésén fáradoznak, már amennyit kitudtam venni a majdnem néma adásból. Vajon észre vette, hogy nincs rajta hang. A távirányítóért nyúlok, de ő arrébb teszi. Majd hozzá fűzi, hagyjam jól van az úgy. Végig nézek anyán. A haja kontyba van fogva. A ruhája ilyen itthoni lezser szerelés. Egy bő póló és egy melegítő nadrág fedi kicsi molett testét. A tekintetem a kezére vándorol. A keze… A kezén valami ragacsos valami van. Jobban mondva csak volt. Mosmár a kanapé lett boldogabb egy folttal.

Úgy döntök nem agyalok ezen. Hátra dőlök és nézem a néma adást. Nem tudom mennyi ideje nézhetem a néma filmet, mikor is valami hangos zene üti meg a hallószervemet. Lenézek a nyakamban lévő fülhallgatóra, az egyi részét beillesztem a fülembe… nem nem azt szólt. Ki van kapcsolva. Fülelek még egy kicsit, de semmi. Jobban mondva még is… a valami újra kezdte. Ez olyan mint a… a telefonom. Ránézek anyura, de nem szól egy szót sem, még mindig a tévét figyeli. Gondolok egy merészet és elindulok a hang irányába. A szüleim szobájában van a telefonom. Megtorpanok. A hátam mögé lesek, de anyu nem hogy nem követ, de erre se néz. Bemegyek, a kis éjjeli szekrényen van a telefonálásra alkalmas kütyü. Ami időközben elhallgatott. Felveszem. Olyan fura, azthittem, hogy jó érzés lesz egyhét után magamhoz fogni…, hát ez minden csak nem jó. Megnézem a hívót. Amit meglátom, ki keresett széles mosoly ül ki az arcomra. Tamara. Két évvel idősebb mint én. Idén érettségizett. Egy gimibe jártunk. Még tavaly év végén barátkoztunk össze. Segítettem neki átismételni öt év anyagát. Igen itt van úgy nevezett nulladik év is azért öt év. Szaval tanulás közben haverkodtunk össze. Mostmár szinte teljes jogú tagja vagyok a baráti körnek. Majdnem minden bulira járok velük. És még a jegyeim sem romlottak… annyit. Legfeljebb egy jegyet. Na és ennyi belefér. Különben is olyan nehéz. A suli kész kinszenvedés. Az ember lánya mást sem csinál csak látástól mikulásig tanul. Meg külön órákra jár. Na jó, ha belegondolok én kihagytam párat. Öhm… talán egy… ömh…  najó talán sokat. Ha, vissza gondolok egy hónapja nem járok külön órákra. Amúgy is feleslegesek, nem akarok én zongora művész lenni, ja és egyéb korepetálásra sincs szükségem. Mármint, tudom, most mondtam mennyire nehéz a diákok dolga, de akkor se kell a segítség, mert ez csak az időmből vesz el. Az időből amit a barátaimmal tölthetnék a plázában, a moziban, kávézóban vagy valamelyik játékteremben. Megrázom a fejem, mintha így minden gondolatot kiüzhetnék belőle. Vissza hívom Tamit aki, kásás hangon közli, hogy változott a terv, ami annyit jelent, hogy az esti buli előtt beugrottak még egy házi buliba is. Hívni akartak engem is…, de hát nem értek el. De, ha akarok lediktálja a címet és busszal simán oda juthatok. Majd kiküld elém egy tagot. Nem mondok rá semmit… Elkezdi diktálni a címet, de valami egésszen más nyelven beszél. Jobban mondva, magyar nyelv ez, nagyon is magyar. Az illuminált állapotban lévő magyarok nyelve. Persze.., tudtam hogy a kásás hang nem is kásás… nem álmos ő hanem részeg. Még épp nem csontig… de közel áll hozzá. Meg sem várom, hogy befejezze… egy cím különben sem lehet ilyen hosszú. Miután rányomtam a telefont, vissza teszem a helyére. Én pedig bemegyek a konyhába… miután végeztem, bemegyek a nappaliba leülök anyu mellé.

- Hány része van ennek az őserdős micsodának?- kérdezem elé nyújtva egy bögre teát.

- Kettő- válaszol, elveszi a teát és halványan rám mosolyog.

Nem, szólok semmit csak vissza fordulok és nézem tovább a műsort épp azt mondja az egyik… mondja? Mármint, oké, hogy beszél, de hallom is … van hangja a tévének. Rá sandítok anyára.

Oké nézzük csak. Mindig azt hangoztattam, hogy, ha felnőtt még nem is, de gyerek semmi képp sem vagyok már. Szaval ideje egy kicsit érettebb tini módjára gondolkodni. Édes Anyám nem tudott rám szép szavakkal hatni. Minél jobban tiltott annál jobban áthágtam a szabályait. Minél jobban engedett annál többet akartam. Most nem csinált semmit vagy is látszólag semmit. Megbüntettet az oké. De utána semmi. Mintha, hagyta volna, hogy minden még is úgy menjen ahogy én akarom ezzel azt érve el, hogy gondolkozásra késztessem magam. Ez rengeteg veszéllyel járhat, mert hát dönthetek úgy is hogy fittyet hányok mindenre és még is megyek, jobban mondva kiszökök. Mivel anyám úgy is minden mindegy üzemmódba lépett. Vagypedig elgondolkodok. Pont ezt tettem, tini vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy muszáj nekem ilyen módon lázadni. Ráadásul a saját jómódom ellen. Annyira, jó, hogy még is így alakultak a dolgok. Ha nincs a késés, nincs szobafogság. Ennek következtében én egy buliban vagyok, ahol az felszínesen ismert ismerőseim részegek én pedig igen csak egyedül maradok egy idegen környezetben, vad idegenek társaságában. A legkisebb rossz ami történhetett volna, hogy felkellett volna hívjam a szüleimet, hogy jöjjenek értem. A többibe nem gondolok bele. Ráadásul még van három éven az érettségig és nem az utolsó évben akarom enni a kefét, hogy mit is csináljak, hiszen annyi mindenszakad rám. Édes Anyám a legjobb dolgot tette, amit csak tehetett, hagyta, hogy én tapasztaljam meg, amit ő hiába magyarázott. Szerencse, hogy ez így történt és nem drasztikusabb módon. Ez csak egy telefonhívás aminek következtében tisztán látok. Nem egy temetés, nem egy erőszak, nem egy előzetesbe helyezés. Felállok kiviszem a teáscsészémet, elmosogatom. Mikor a csepegtetőre helyezem észreveszek egy tányért ami le van takarva. Felemelem a szalvétát és megpillantom a fahéjjas – citromos szeletet. Tessék ezt se vettem észre, pedig éreztem az illatát, sőt jó anyám fel is hozta. Csinálok még egy csupor teát. A süteményből két szeletet egy kis tálra helyezek majd a többit vissza takarom. Fogom a teát és a tányért, vissza megyek anya mellé. Felkuporodom, a vállára hajtom a fejem, közben felé kínálom a süteményt. Ő elveszi és egy puszit hint a homlokomra.

Nem vagyok gyerek, de tini vagyok akinek szüksége van a szüleire. Sőt mindig is szükségem lesz rájuk. Nem mulik el minden egy szelet süteménytől, egy csupor teától és édes anyám puszijától. De határozottan színesebb és könnyebb lesz tőle a világ. Szét estem és össze szedtem magam, ahogy a bejglivel történt. Nem volt, rendes hangom, gondolatom, cselekedetem. Csak másokat utánoztam. Akár csak a tévé… nem volt hangja…. de aztán anya felemelte a távírányítót és adott neki. Én összeszedtem a gondolataimat és visszaszerzem apránként önmagamat. Minden úgy volt jó, ahogy volt… ezt mutatta be, anya viselkedése. Nem, hagyom, hogy a külsőleg jól kinéző dolgok elvigyenek. A lehető legtöbb dolognak a mélyére fogok nézni. Adok anyának egy puszit, látom meglepődik de nem szól semmit. Leteszem a tányért és a csuprot a kisasztalra, felállok felöltözök és megteszem amit, azóta szeretnék, hogy leesett az első hó. Hóangyalt csinálok. Mint a gyerekek és élvezem nagyon. Főleg, hogy nem egyedül vagyok, időközben mellém szegődött egy nagyobb angyal. Ennek az angyalnak a neve: Édes Anya. Nem lehet könnyű egy szülő dolga. Rengeteg vesződéssel járhat még is minden alkalommal mindent megtesznek értünk. Örülök, hogy még idejében észrevettem… legalább is remélem, hogy idejében. Rám mosolyog és megfogja a kezem. Ezt igennek veszem. Igyekszem nem elszúrni. Habár biztos fogok még megbotlani az utam során, de tudom, hogy ott lesz édes anyám aki majd segít talpra kecmeregni vagy épp velem együtt öleli a padlót. Éreztetve, hogy velem van, pont ahogy most is teszi. Mosolyogva csapkodok a „szárnyammal” és remélem még sokáig maradhatok ilyen gyerek-tini.