Fedőneve: Zselyke

Fedőneve: Zselyke

Nagyot nyújtózom, és ezzel a mozdulattal már meg is kaparintom Zselykét. Az arcom elé emelem,

- a hírtelen keletkezett fény miatt - nagy hunyorgás közepette beírom a kódot. Megjelenik a kezdő képernyő, de semmi értesítést nem mutat a telefon. Legördítem a megfelelő menüt és rányomok a wifire, jelzi, hogy van elérhetőség, de még se tud rá kapcsolódni. Felülök nagyot nyögve nézek a megfelelő irányba. Persze a router le van kapcsolva. Le kászálódom, vissza nyomom a kütyüt. Kezembe veszem Zselykét -igen elneveztem, más az autójának, meg a mosógépének ad nevet én a telefonnak- és várok, hogy kapcsolódjon. Nem sokára érkeznek is sorra az üzenetek. Jó is ez a messenger, ezer fajtája van már, de még némi nemű akadozással együtt is ez a legjobb üzenetküldő alkalmazás. Nem kérdés, hogy melyiket nyitom meg elsőnek. Petra, a háziról kérdez. Együtt gyűrjük a gimi tizedik osztályát. Vagy együtt nyomjuk a másodikat. Így is úgy is szarúl hangzik. Jobban mondva, ha valóban gyűrnénk akkor más lenne a helyzet. De hát, igazság szerint nem nagyon beszélünk az osztályban. Csak így virtuálisan. Leírom neki, hogy szerintem nem volt, de ha még is majd órák előtt lemásoljuk valakijéről. Másolni ronda dolog, de hát, a szemetelés is környezetszennyező még is sokan a földet, használják kukának. Egyébként is azt mondják, hogy a másolással is tanul az ember, ezért is célszerű puskát készíteni, míg megírjuk elvileg megtanultuk az anyagot.

Nagy mosolygós hangulatjelet küld. Megkérdezi, hogy mi újság, hogy telik a napom. Egyszóval érdeklődik irántam. Nagyjából leírom neki, hogy semmi különös, hozzá körítve egy kis történetet. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy egész nap itthon ülök és nyomkodom a telefont? Igazság szerint könnyű szerrel leírhatnám, hiszen mások is ezt csinálják. A bökkenő csak az, hogy elvileg én ezt már nem egészséges módon teszem. Habár én ezt tiszta röhejnek tartom, mi van ha így leírva másnak is az a véleménye mint az anyámnak és a dirinek? Olyan gyorsan hessegetem el a gondolatot mint, madár a legyet. És vissza kérdezek Petránál, mi a helyzet. Ő már viszonylag hosszabban ír. Többek között leírja, hogy, kora reggel sétálni volt. Ez az információ, automatikusan azt jelenthetné, hogy a következő utam az instragamra vezet. Mivel a csaj imád fotózni, - nem utolsó sorban jó képeket is csinál- evidens lenne, hogy felteszi. De nem. Ő ennyire nem közösségi – média megszállott. Csak amolyan, közepesen. Nem posztol mindent ami az életével kapcsolatos, vagy ami éppen csak az eszébe jut. Én se mindent azt kihagyom, hogy mit ettem és hogy, hol buliztam. Mivel nem járok bulikba. De azt, hogy milyen zenét hallgatok, vagy, hogy mivel játszom, ki kell posztolni, hisz lehet másnak épp ötletet adok. Itt annyiban is marad a beszélgetés. A lányoknak valahogy amúgy is könnyebb dumálniuk minden féléről. Mi fiúk nem igazán vagyunk így kódolva. Egyszerűek, de nagyszerűek vagyunk. Mármint keretek között. Mivel tényleg nem ír többet én meg nem tudom mit is hozhatnék fel témának, a sablonokon kívül – habár a sablonokból lehet elvileg a legjobban elkanyarodni másfelé ha a másik is vevő a beszélgetésre- de hát mi már ezt letudtuk, én meg most nem tudok kanyarodni. Így elköszönök udvariasan további kellemes napot kívánok és kilépek a beszélgetésből.

Zenét kapcsolok. Közben magamra rángatok pár ruhát, az ágyat úgy hagyom este úgy is vissza fekszem, vagy lehet még nap közben. Ja, nem csak este jó. Fogom Zselykét és elindulok kaja vadászatra. Nem tartózkodik itthon más csak én. Az ősök dolgoznak. Reggel hattól este nyolcig enyém a ház. Csendes lenne, ha Zselyke nem lenne velem. Ő zajt kelt, társaságot biztosít és tudást csepegtet az agyamba.

Körül belül nyolc éves lehettem amikor, apával a kis kártya asztalnál ültünk épp zsírozni tanított, közben arról beszélgettünk, hogy másnap hétvége lévén, elővesszük a nagy vonat pályát és a hozzá tartozó vasparipákat. Bankrablósat és kocsi szállítósat fogunk játszani a gőzösök segítségével. Úgy örültem mintha azt mondta volna, hogy a Mikulás holnap ellátogat hozzánk. De eme érzelmi állapot nem tartott sokáig ugyanis megszólalt az utálatos üzleti telefon. Nem csak az az napesti kártyapartinak vetett véget, de a hétvégi terveink is dugába dőltek. Már akkoriban rengeteget dolgoztak még sem tanultam meg hogy, ne ringassam magam hiú ábrándokba. Másnap apám egy playstation-nal lepett meg. Ezzel zseniálisan megoldott két dolgot is egyszerre: A bűntudatát, - miszerint keveset foglalkozik egy szem fiával- elhallgattatta. A srácát pedig lefoglalta. Szerintem nem is sejtette, hogy mennyire. Nem csak arra nem volt már szükség, hogy anya és apa játsszon velem, hanem arra sem, hogy, könyörögjek átjöhessen valamelyik osztálytársam játszani. Ugyan is ez sem ment egyszerűen. Mivel, két kis gyerek játéka zajjal jár, - nem beszélve arról, hogy jobban kell rájuk figyelni – így nem tudtak volna százszázalékosan a munkájukra koncentrálni. Ezután én minden délután, elfoglaltam a nappalit és játszottam. Aztán már suli előtt is, hétvégén pedig egész nap. Eleinte kapkodva ettem, hogy minél hamarabb vissza térhessek ahhoz a tevékenységhez, amely kikapcsol, megnyugtat, biztonságot, állandóságot nyújt. Később megtanultam fagyasztott krumplit sütni, kis tálba tettem, bevittem a nappaliba és egy – egy ellenség elpusztítása közben a számba tömtem néhány ropogós burgonya gerezdet. Most is találtam a mélyhűtőben egy zacskó fagyasztottalmát így el is dőlt mi lesz az ebreggelim. Ugyan is már tizenegyet ütött a fali időfelelős, de én még a reggelin sem vagyok túl. Nem baj a kolompér tesz róla, hogy a testem duplán megkapja a szükséges tápanyagot. Hm. Nem sok minden változott az elmúlt nyolc év alatt. A szüleim munkahelyet váltottak, ami nem, hogy kevesebb, de még több feladattal látta el őket. Ráadásul messzebb is volt mint a régi. A playstationt majdnemhogy felváltotta- nem teljesen mert azért még szoktam vele játszani csak ritkábban - az okos telefon és a táblagép. Hordozhatóak és természetesen több lehetőséget biztosítanak számomra. Miközben majdnem ugyan azt az érzést és élményt nyújtják mint az a szerkezet amit apa annó, hozott. Én még mindig ugyan azt az eledelt fogyasztom, legtöbbször. De, mivel már a kütyük mobilisak ezért, szoktam bundás kenyeret, lecsót, melegszendvicset és rántottát is készíteni. Csak leülök az asztalhoz, kitámasztom a telefont és nézhetek közben egy videót vagy akár filmet is. Van hordozhat töltőm szaval a merüléstől sem kell tartanom.

Viszont most, kis tálba szedem az elkészült sült krumplikat és vissza megyek a szobába. Ha tehetem inkább itt vagyok. Valahogy, jobban érzem magam a saját birodalmamban. Elterülök a hatalmas fotelben, elindítom a Halálos Iramban 7-et miközben lapátolom az ételt. Teljesen belemerülök a filmbe. Mikor sms-em érkezik. Mivel csak egy valaki használja az ismerőseim körében ezt a módját az információ megosztásnak – jó néha mások is, ha, nincs net – így már forgatom is a szemem, habár ő nem láthatja. Megnyitás nélkül is tudom, hogy mi áll benne. Mostanában csak egy valamiről beszélgetünk. Jobban mondva ő mondja a magáét én meg bólogatok. Ez is úgy zajlik, hogy megérkeznek, benyitja a szobám ajtaját – mind ezt kopogás nélkül- elmondja a mondandóját, megvárja míg bólintok és eltűnik. Bukásra állok, csontváz tanból. A szüleim és az igazgató ezt annak tudja be, hogy – szerintük- folyamatosan telefonozok. Pedig órán nem is tudok mert, mindig beszedik és óra végén kiosztják. Illetve, dehogy nem van pót telefonom – egy ősrégi készülék- ami tökéletes játékra és puskázásra. Kicsi és simán elfér a tolltartómban, a könyvön – ha természetes mozdulattal oda teszem a kezem- senkinek nem tünik fel. A tanár pedig nem szokott járkálni. Ettől eltekintve, még mindig nem hiszem, hogy ez az oka, annak, hogy év végén elakarnak, hasaltatni. Egyszerűen annyi az egész, hogy sosem voltam jó biológiából. Nem is bájológusnak készülök. Semmi szükségem nem lesz erre a „tudásra”. Az iskolai tantárgyaim több mint fele, felesleges. Esetleg, ha a Halotti beszédet elszavalva, ingyen kapok egy kiló kenyeret – mert az eladó már megsajnálta a megbomlott elméjű egyént az az engem- akkor igen nevezhetjük hasznosnak a sirodalmat. De, ez csak egy tantárgy a sok közül. Nagyot fújtatva megnyitom az üzenetet. Ami tömör, rövid. Nagyon is lényegre törő: Ne felejtkezz meg a ma estéről!

Ha, akarnám se tudnám elfelejteni, minden alkalmat megragad, hogy emlékeztessen rá. Ma este találkozóm lesz a rendezdével. Már így is a bögyében voltam az igazgatónak, a folyamatos tanári panaszok miatt. Többségük szerint romlik, a jegyem – ami most már így bukta határában, bizonyított tény. Egy kisebb tanári csoport azon akadt fenn, hogy nem vagyok eléggé szociális lény. Eddig sem voltam. Kérdezzék csak meg az általános iskolai tanáraimat, aztán hagyjanak békén. Na jó ez már veszett ügy. Mi után össze... találkoztam az utcán vele, behívott a sárkánybarlangba. Először nem is értettem miért a tanáriba megyünk miért nem egyenesen a purgatóriumba, a saját irodájába. Aztán később leesett, hogy annyira ideges, hogy a legközelebbi helyiségbe vitt. Ott felhívta anyámat- aki teljesen kibukott, hogy ott kell hagyja a munkát, az én hülyeségem miatt- aztán vázolta a helyzetet. Heti rendszerességgel találkoznom kell vele és a kötelezettségeim közzé tartozik a teljes együtt működés. Így is olcsón úsztam meg. Legalábbis anyám szerint. Én már a legkevésbé se látom így. Mindegy, ez van. Megnézem az órát. Van tíz percem elkészülni. Kikapcsolom a filmet - amit, amúgy is leállítottam az üzenet miatt – és átöltözöm. Elintézek még pár ilyenkor szokásos dolgot, majd bezárom a házat és útnak indulok. Közben azon kattog az agyam, hogy mit is fogok mondani. Hogyan kezeljem az egész helyzetet? Nem értek én az ilyen kommunikációs szarságokhoz. Mármint, ami az élő szót illeti. Virtuálisan egészen jó vagyok. Nem nem vagyok rá büszke, de ez van. Ettől még nem vagyok függő. Ugyan is ezt állítja jó anyám és a főmufti Azt mondják a történtek is ezt bizonyítják. De, hát én nem látok mást csak... Megérkeztem az épülethez. Most nincs börtön őr, azt mondta a Miklós bá', hogy csak menjek be. Egyébként se sok vizet zavarnak a portások, ha mi betartjuk a szabályokat. De, attól még nem csípjük őket hisz azt az intézményt őrzik amiben mi senyvedünk.

Belépek a fotocellás ajtón, balra kanyarodok és már ott is vagyok az igazgatói irodánál. Felemelem a kezem, aztán vissza ejtem. Eszembe ötlik, hogy talán kopogás helyett megrugdosom egy csöppet az ajtót. Hiszen az is egy jelzés arra, hogy itt vagyok és szeretnék – azaz szeretne a fene, csak muszáj- bemenni. De, talán én kötném be többel. Végül csak kopogok, érkezik is a válasz, miszerint bemehetek. Belépek, a diri ott ül az asztalánál. Köszön, én pedig nem tudom mit is mondhatnék. Azok után ami történt- habár én nem tartom nagy dolognak ő igen – normálisan köszön. Várja, hogy mondjak valamit. Legalább tudnám, hogy mik az elvárásai velem szemben. Idegesen ökölbe szorítom az újjaimat, majd kiengedem. Ezt addig játszom míg döntésre nem jutok. Az vagyok, aki vagyok- ha bár még magam sem tudom pontosan ki is lennék - úgy kezdem ahogy tudom.

- Helló, szia, szevasz, csókolom. Vagy talán.... Jó reggelt, jó napot, jó estét!? Gáborként vagyok anyakönyveztetve. Két utcával lejjebbről jöttem.

Függőségem tárgya... Így kell ezt? Ne csak üljön ott! Mondjon is valamit! Adjon valami távpontot, de olyat, amivel hamarabb szabadulok.

• Tehát beismered?- Mit, hogy függő vagyok? Ha, azt mondom igen, mehetek?
• Ez nem arról szól, hogy én mit szeretnék hallani...
• ..tudom, ez rólam szól.. Ismerem már ezt a szöveget. Tudja, hogy csak egy vesém van?
• Nem, nem tudtam, de ez most hogy jön ide?
• Hát, úgy vizslat mint aki a vesémbe lát, de vigyázzon, nehogy át szuggerálja nekem!
• Na, jó. Konkrétan nem is értem miért vagyok itt. Nem vagyok függő. Tudom, hogy az idősebb korosztálynak úgy tűnhet, de nem vagyok egyéb modern fiatalnál! Nem kell ezt úgy felfújni.
• Mit értesz modern fiatal alatt?
• Most komolyan? - Mintegy megerősítésként bólint.
• Modern fiatal: Korral haladó személy. Aki a maga működési területén a legújabb szellemi és technikai vívmányokat ismeri, elfogadja és azokat alkalmazza.

• Gratulálok! Nagyszerű wikipédia válna belőled.
• Most gúnyolódik velem? Sokat forgatom a telefonomat és a múltkor erre is rá gugliztam. El ne higgye, ennyit magamtól is tudok!
• És mi az amit nem? - tudom, hogy jól meg kéne fontolnom mit válaszolok neki, de mégsem eszerint cselekszem.
• Miért nem hívott egyszerűen rendőrt? Mit profitál ön ebből az egészből? Miért jó ez nekem, azon kívül, hogy nem lesz egy megbélyegzés az okmányaiban? - Miklós bá' egyszerre húzza össze a szemét és ráncolja a homlokát. Nem igen hittem, hogy eme művelet kivitelezhető..., de úgy tűnik még is.

Úgy néz rám, mint akinek tudnia kéne a választ. Mintha, a két éves ismeretségünk alatt átadta volna mindazt az információt amit most fel kellene használnom. Ha, Zselyke éppen nem otthon csücsülne – a megállapodás része ként- akkor most a zsebemhez nyúlnék megszorítanám, mint valami pisis kölyök a maciját erőmerítés gyanánt. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, de ez sem használ. Oké, meg van és akkor ezt most valahogy kommunikáljuk is le neki.

• Nem rég játszottam egy játékkal. Körülbelül, hat hetembe telt teljesen kijátszani. - Ha nem kellett volna suliba járnom csak fele időbe telik, de ugye a kötelesség az kötelesség. - Ott volt egy Ezredes, aki mindent megtett azért, hogy mi sikerre vigyük az akciót. Akár a saját bőrét is kockára téve ezzel. Tanácsokat adott, utat mutatott, de hagyta, hogy valamilyen szinten a saját szűrünkön keresztül tanuljunk a hibánkból. Mindezt keretek között, ha azt látta, hogy ez egy határon túl megy akkor közbe lépett. Másik irányt mutatott. Majd, mikor látta, hogy minden oké, a háttérbe vonult. Hagyta, hogy mi vigyük sikerre az akciót. Tudatva ezzel, hogy ő csak a lökő erő volt. A feladat elefánt részét mi végeztük. Habár így belegondolva szerintem neki is, ugyan olyan része volt ebben mint nekünk. Ez olyan, mint egy mérleg. Két oldala van, az egyik nem működik a másik nélkül. - Az igazgató úr az asztalra könyököl két kezét össze kulcsolja, az állát ráhelyezi. Bólint, miszerint érti. Várja a folytatást.

Most már végig ez lesz? Ő nem fog megszólalni, csak én dumálok? Mondjuk talán addig van szerencsém míg csendben van, és csak non-verbális jelzést használ. Mert, ha megszólal az azt is jelentheti, hogy valamit megint nem tudok, vagy nem úgy csináltam ahogyan kellene. Ahogy a paktumban szerepel. Igyekszem én. De, lehet nem látszik. Mert, ahogy kifele úgy tűnik, hogy nem veszem komolyan ezt az egészet, felém is az jön le, hogy egyáltalán nem értik..., hogy milyen ez nekem. Röviden: Nem könnyű.

- Tehát, ön is foglalkozását tekintve, lehetőségeihez mérten véd minket. Mert, tudja, hogy alapjaiban nem véve nem vagyunk rosszak. Csak feszegetjük a határainkat. Persze olyan is van amikor már az adott személyt nem tudja megmenteni, de... - Erről van szó? Engem meg kell menteni? Mitől? Saját magamtól? A börtöntől? Igen attól. De, hát ezzel eddig is tisztában voltam, vagy nem? - Mereven nézek Miklós bácsi felé és ő érti.

• Nem fog tetszeni, de nem fogok kertelni. Nem tudom, hogy pontosan mi, zajlik most benned, de azt látom, hogy vívódsz. Függő vagy. Kütyü függő. Igen ezt a szót használtam. Ez a szenvedélyed vezetett oda, hogy elütöttél a bicikliddel. A reflexemnek köszönhetően csak, a lábam sérült meg, az is enyhén. Te is nagyot borultál, de a telefonodnak-amit útközben nyomkodtál- semmi baja nem lett. Megúsztuk, elég „könnyedén”, de lehetett volna ez sokkal, de sokkal rosszabb is. Nem, ördögöt akarok a falra festeni, de nagyon jól tudod, hogy ez így van. Már az is életveszélyes, ha valaki gyalogosan nyomkodja a kütyüjét, hát még akkor, ha biciklin vagy kocsiban ül. - Figyelmesen hallgatom és közben jár az agyam.

Azon, hogy tényleg nem sokon múlt, hogy többel kössük be. Akár kórházban is fekhetnénk, vagy hullaházban. Ez lehet túlzás, de fejsérülés esetén, vagy más belső sérülés következménye képen simán megeshet, hogy kipurcantunk volna. Legalábbis, egyikőnk. Ha a diri halálozik el, akkor én börtönben ülnék, nem beszélve a bűntudatról. De szerencsére, mákunk volt. Jobban mondva nekem. Egy kis, horzsolás, lila folt és kész, ráadásul a diri még rendőrt se hívott. Az okát most már tudom. Nem mintha eddig nem sejtettem volna, csak most valahogy tisztább a kép.

Elmondja még, hogy azért is igyekszik segíteni, mert nem vagyok én annyira elveszett és reménytelen amennyire látszom. Sőt! Szerinte a függőségemet és azt, hogy ilyen magamnak való személyiség vagyok az előnyömre fordítottam. Mikor kérdőn felvonom a szemöldökömet, kifejti. A legtöbb dologból kiszűrtem a lényeget és elraktároztam. Rengeteget fejlődött a szókincsem. Ez utóbbi előnyömre és hátrányomra is. És elég jól látom bizonyos történések ok-okozati összefüggéseit. Persze ez nem azt, jelenti, hogy mind a kedvtelésemnek tudható be. És főként nem jelenti azt, hogy ez így mehet tovább. Valami azért a suliban is ragadt rám. Látják, hogy figyelek, hogy tudok dolgokat. Viszont azt is észrevették – már régebben -, hogy egyfajta kényszeres szükségét érzem annak, hogy valamilyen masina – lehetőleg a telefonom – a közelemben legyen. Nagy nehezen elmesélem neki, hogy mit is jelent számomra az elektromos okos szerkezetek használata vagy akárcsak annak az érzése, hogy a közelemben vannak és ha, akarnék bármikor hozzájuk fordulhatnék. Nem könnyű ezt tizenhat – majdnemhogy tizenhét- évesen előadni – de, nem nevet ki. Úgy sejtem abból, hogy a szüleim nem sok szülőértekezleten vettek részt sok mindent leszűrt. Így volt ez általános iskolában is. Ott még gyerek – szülő programokat is rendeztek. Összesen kétszer jött el anya. A többi alkalommal, úgy tettem mint akinek nincs kedve részt venni ezeken a programokon. Alsós ként, behúzódtam egy sarokba és legóztam, homokoztam vagy simán csak ültem. Felsős ként meg néha vissza szájaltam és kerek – perec közöltem, hogy már nem vagyunk gyerekek eme program sorozat tök felesleges. Ugyan úgy, mint alsós koromban kivontam magam a részvétel alól csak akkor már, nem homokoztam, hanem telefonon játszottam.

Mondandóm végén – már megszokottan – csak bólint egyet. Nem, tudom mi mást mondhatnék így csak állok ott. Hosszúra nyúlt percek múlva, megszólal:

- Most már majdnem mindent értek. Kár, hogy egy bukás közeli állapot kellett, ahhoz, hogy ez napvilágot lásson. De hát, ami megtörtént azon már változtatni nem tudunk, viszont az elkövetkezendőkben cselekedhetünk másképpen. Pontosan ezt is fogjuk tenni. Csökkenteni fogjuk a kütyü használatod. - Mikor megszólalnék, folytatja- A többiekkel könnyebb ezt végre hajtani. Nálad apránként haladunk majd. Még pontos koncepció nincs a tarsolyomban, de azért ötlet foszlányaim vannak. Úgy fogjuk megoldani, hogy mindenképp jól járj. Javulnak majd a jegyeid, és ha minden jól megy akkor kicsit több hús-vér barátod is lesz. - Bólogatok. Mást úgy sem nagyon tudok tenni. Be kell valljam egész jól hangzik ez a „hús – vér” barát dolog. Nem mintha, azok akikkel virtuálisan kommunikálok nem élnének, de ezt fel sem hozom a dirinek..., mert hát értem én, hogy érti.

Megbeszéljük, hogy még egy hónapig járok hozzá. Körülbelül hasonlóra kell számítanom, mint a mai. Azon felül, hogy el kezdjük a korrepetálást is biológiából. Közölném vele a véleményem, de csak jót akar...- változások jönnek, meg minden – így egy szót se szólok. Elköszönök és haza fele veszem az irányt. Otthon kezembe veszem Zselykét, elfog a nyugodtság érzése, közben eszembe jut, hogy hamarosan kevesebb időt fogok vele tölteni. Tényleg teljesen olyan lett nekem mint valami „ember – pótlék”. Tény, hogy hiányozni fog, a vele töltött idő, de talán az a változás se lesz rossz, amit az igazgató be harangozott.

Két hete járok a dirihez. A bájológia , akarom mondani biológia is elég érthetővé vált. Mikor Miklós bá' meghallotta közölte, hogy tudja, hogy a diákok a féle külön nyelvet használnak, de jó lenne, ha az eredeti nevén neveznénk a tantárgyakat. Nem akartam neki, mondani, hogy ez nem csak a tantárgyakra vonatkozik, de gondolom tudja, hogy Ariel az nem a takarító igazi neve, hanem magát a takaritók csoportját nevezzük arielnek/arieleknek. Így kicsivel. Mint foglalkozási megnevezés.

Így könnyebb rosszban sántikálni is és kód nyelven figyelmeztetni az adott illetőt. Bizony most már azért kicsit aktívabb vagyok, közösségi élet szempontjából. Tegnap közös erővel tulajdonítottuk el a padlásfeljáró elől a létrát. Természetesen a börtön őr még odafent tartózkodott. Hárman voltunk. Egyikőnk a lajtorját szállította, másikunk őrködött a harmadik diák pedig a megfelelő műveleteket végezte az ajtóval. Be vittük a hágcsót a fiú wc-be. Aztán vissza osontunk az ebédlőbe. Később pedig próbáltunk nem röhögni amikor hallottuk, hogy a portás ordibál. Mint kiderült telefon se volt nála. Kis időbe telt mire végre valaki szólt egy tanárnak, megkeresték a létrát az iskola őr pedig lejöhetett. Természetesen nem volt nehéz kitalálni, hogy a mi osztályunk volt. Afelől, hogy kik vettek részt az akcióban kollektíven hallgattunk. A büntetés is együttesen zajlott, de nem bántuk meg. Egy jó emlék, amit a felnőtt éveinkben majd feleleveníthetünk. Főleg nekem.

Otthon annyiban változtak a dolgok, hogy futni járok Most is azt csinálom igaz Zselyke is velem van, ő szolgáltatja nekem a zenét. De, azért ez már mindjárt másabb nem? Végül is valamilyen más cselekvést végzek, nem nyomkodom a készüléket. Lehet, hogy nem kellett volna magammal hoznom, de egy berögzött tevékenységet nem lehet csak egyik napról a másikra levedleni magadról. Különben is, honnan tudhatnám mennyi az idő? Na meg akkor zeném se lenne. Se pulzus mérőm, a kilométer számlálóról nem is beszélve. Most lesz meg a három kilóméterem, ha itt – a parkon- áthaladok. Nézzük csak, igen pont két ki... Mi a fene? Körbe nézek már amennyire tudok. Tele van a szám fűszállal és egyébb kosszal. Valami nedves ér az arcomhoz. Remélem, hogy egy kutya orra. Valószínűleg felbuktam benne, miközben Zselykére néztem. Vajon, Ő nem sérült meg? Nem rúgtam meg nagyon? Nekem nem fáj semmi. De felállni még sem tudok. Sőt, ha jobban próbálkozom akkor... semmi. Egyedül csak a két szemem mozog. De vajon miért? Egy piros ruhás ember – biztos nem télapó, nincs szakálla – le hajol hozzám, és valamit magyaráz. Beszélhetne kicsit hangosabban mert, semmit nem hallok. Rá tesznek valamire, de innen már nem sok mindent észlelek, mert engedek a jólesően hívogató sötétségnek. Legközelebb a kórházban térek magamhoz. Az orromat betölti az a bizonyos szúrós kórház szag. Anyám fogja a kezem és pityereg. Körbe nézek apám sehol. Anyámhoz vigasztaló szavakat suttogok. Miközben nem értem, hogy miért sír ennyire. Hiszen csak elzúgtam futás közben. Tény és való, hogy nagyot estem, de azért nagyobb a dolog füstje, mint a lángja. Aztán végig nézek magamon és látom a kötést a fejemen. A szemem csukva, az arcom sápadt mint, a kísértet. Hát ez találó, komolyan. Ugyan is, hogy láthatom én magamat, ha ott fekszem? Meghaltam? De, akkor nem éreznék szagokat nem? Gyorsan végig nézek a gépeken. Nem igazán értek hozzájuk, de elvileg mindegyik rendesen ellátja a saját funkcióját és nem sípol rendellenesen egyik sem. Tehát még élek. Sokáig lebegek a saját testem mellett és nézem az anyámat, ahogy lassacskán teljesen össze omlik. Apám órák múlva sem jelentkezik. Zselyke nincs itt velem, valószínűleg nem is tenne jót a gépeknek, ha bent lenne. Ettől függetlenül most nem érzem magam egyedül. Most, hogy anya itt van, valahogy olyan érzés mint Zsezsével lenni, biztonságos, nyugtató. Újabb óra telik, és – egy orvos látogatása által – kiderül, hogy kómába kerültem. A szakzsargonra nem figyeltem. Amennyit kellett annyit levettem. A fejem nagyon megsérült, ennek következtében meg is kellett műteni. Most pedig határozatlan ideig kómában fekszem. Nesze neked jótékony életmód váltás. Pedig már kezdtem jól érezni magam az új helyzetben. Hiszem, hogy sikerült volna. Ahogy azt is hiszem, hogy ez nem Zsezse hibája. Ő végig mellettem volt. Úgy, ahogyan, most Édes Anyám van most velem. Ha, úgy nézzük még is minden jól alakult. Anya velem van. A többi meg majd alakul valahogy. Azt, mondják mindenből ki kell, hozni a lehető legjobbat. Ebben a helyzetben anyus a legjobb dolog és, hogy nem kell agyalnom. Eddig észre se vettem mennyi energiát felemésztett egy – egy napom. Pedig elvileg semmit nem csináltam. De még is, hiszen elrejteni a valódi érzéseidet nem kis dolog. Végre pihenhetek és anya vigyázz rám.