Felemelhet, de romba is dönthet

Felemelhet, de romba is dönthet

 Hallom az órát, nekem vijjog, kipattanok az ágyból és egyből nekilátok a reggeli teendőim elvégzésének. Pedig mennyire szeretnék maradni még egy kicsit. Elbújni a jó meleg, pihe-puha, vacokban. Mikor már teljesen kész vagyok a tükörhöz lépek, aztán azzal a mozdulattal fordulok is el. Ugyan, mit látnék? Persze, erre általában egyszerű a válasz: Azt, amit a tükör mutat. Ez újabb kérdést von maga után. Mit mutat a visszapillantó? Válasz: Azt, ahogyan kinézek. Igen, ám, de hogy nézek, ki? Itt, most nem arra gondolok, hogy magas vagy alacsony vagyok. Barna vagy szürke szemem van. Fekete, rövid, vagy szőke, göndör hosszú hajam van. Sokkal, inkább arra, hogy önmagamat látnám-e vagy azt az embert, aki én vagyok, de még sem. Nem marcangolom magam, legalább én ne tegyem.. Lemegyek a lépcsőn vigyázva nehogy zajt csapjak. Körbe nézek, és nagy kiengedem az eddig bent tartott levegőt. Még mindenki alszik. Felveszem a torna csukám, magamhoz kapok – biztos, ami biztos alapon- egy esernyőt és már ki is lépek az ajtón. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kívánom, hogy bárcsak messzebb lenne az iskola. Ez a két sarok, szinte semmi, hiába próbálok meg tyúklépésben közlekedni, így is túl hamar érek oda. A megszokott klikkek, csoportok már ott állnak a kapuban. Nyitva van, miért nem tudnak bemenni? Bent, is lehet pletykálni. Jó nagy az udvar, ráadásul simán rálátnak az utcára. Nem, nekik muszáj ott állni, mintha valami bérelt hely lenne. Rosszabbak, mint a riporterek. Még ki sem nyitja az ember a száját, de már kreáltak róla valamit. Aztán mindenki, kénye, kedve szerint alakítgat rajta. Mint, egy szájról- szájra terjedő mesében. Most mit csináljak? Ha, megállok, akkor gyáva vagyok. Viszont, ha tovább megyek, akkor célpont vagyok. Eléggé megtépázott hús vagyok én már, talán nem tudnak többet lerágni rólam. Döntöttem. Ahogy keresztül vágtatok a tömegen, érzem magamon a tekinteteket. Az egyik lyukat váj a hátamba, a másik lüktetésre készteti a halántékomat. Már az ajtónál vagyok, de nem tudom kinyitni, nehéz rácsozott vas ajtó, nekem pedig annyira remeg a kezem, hogy nem tudok elég erőt kifejteni. Hiába húzom nem megy. Kezdek kétségbe esni, a szívem a torkomban dobog. Magamat ócsárolom amiért ennyire szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen egyszerű dologgal nem birok el. Aztán érveket sorakoztatok fel, hogy miért is lenne jobb vissza fordulni, hozzájuk…és miért kéne inkább itt maradnom a bejárat előtt.. Valaki finoman megfogja a karom. Automatikusan arrébb megyek, biztosan útban vagyok. Fel sem nézek. Megint hozzám ér. Talán szól is, de már mantrázom is, hogy: Csak ne hozzám, csak ne hozzám. A személyes teremben van. Kéntelen vagyok felnézni, de már előre feszélyez a kérdés, hogy, hogy fogom elküldeni. Amikor megcsap a felismerés szele, az arcomra pír ül. A fenébe, hogy lehetek ilyen idióta? Péter nem szól semmit, csak mélyen a szemembe néz, nem tart tovább pár másodpercnél. Ezzel tudatosítja, hogy csak ő az. Utálom ezt, tudja, annyira tudja. Mégsem mond semmit. Sokszor azt kívánom bárcsak vágná a fejemhez az igazságot. Ordibálja rám, hogy tudja, látja, érzi. Hiszen árad belőllem, a semmilyenség. Az ostobaság, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság, a feszélyezettség, a szégyenlősség, a sötétség. ÁÁÁ jobb, ha nem teszi. Így is tudom, akkor minek még tőle is hallani.? Talán azért, mert így könnyebb. Igen, annyira szeretném a laza utat választani. Elém vágná az igazságot, amivel belém marna, de egyúttal könnyebb is lenne. Igen, annyira megszokott már ez a belső, szívet-lelket marcangoló valami. Talán fájdalom. Igen, az. Ahhoz, hozzá vagyok szokva, azt tudom kezelni. Ezt nem. Időközben észrevettem, hogy az ajtó nyitva, - biztos ő volt, ezt akarta jelezni, csak nem figyeltem- szaval szabad az út. Végig megyek a folyosón, na jó inkább trappolok. Meg álok a szekrényemnél, kiveszem ami mára szükséges. Igen, mindent magamhoz veszek, nem akarok ide kijönni, csak órák végén. Így, hamarabb tudok vándorolni a termek között. Azt tudom, hogy hol kezdünk, - felmegyek az első emeletre, be slisszanok a kettes terembe, leülök a helyemre – de azt nem tudom, hogy milyen óránk lesz. Előveszek egy könyvet, kinyitom, és úgy teszek mint aki olvas. Mielőtt elindulnának az agykerekeim már nem csak színlelem az olvasást, hanem tényleges művelem is. Körülöttem nagy zaj keletkezik. - Második bekezdés, hetedik sor. Itt mutatom. Kezd olvasni. – suttogja valaki a fülembe. Valószínűleg Peti. Elkezdem olvasni, és mikor a végére érek fellélegzem. Kár volt, olyan mintha előre ittam volna a medve bőrére. Ugyan is, a tanár részletes ellemzést kért a műről. Nem csak arról a kis részről amit felolvastam, az egészről. Nagy levegőt veszek…és itt megrekettem. Pedig a Ludas Matyiról van szó, kivülről fújom az egész cselekményt. Nem csak egy bizonyos szálat az egésszet. Még sem megy. Hallom a minden irányból felém áramló szavakat, a nevetéseket. A gond az, hogy már nem csak az osztálytársakét, hanem mindenkiét. A rokonokét, a szüleimét. Hallom, amint leszidnak, mert annyira siettem haza, hogy beleléptem egy pocsolyába és sáros lett a cipőm. Amit, persze meg tisztítottam, de előtte jól leordibáltak, hogy miért nem tudok jobban figyelni. Azt is tisztán hallom, amikor egymással veszekednek miattam, hogy-hogy lettem ilyen. Ezerszer feltettem a kérdést: Milyen vagyok? Elmosogatok – jobban mondva mosogattam, míg nem szóltak folyton, hogy itt is egy piszok ott is egy paca. Nem gond megesik, át sikálom, de ötödjére csak jónak kellett volna lennie – nem? Megterítek, - hoppá ez is múlt idő…, kimosok – mostam, kiteregetek-teregettem, kitakarítom, hétvégente az egész házat – ez már csak a saját szobámra korlátozódik. Néha elmegyek a barátaimmal moziba vagy megiszunk egy üdítőt, de időben haza érek – nincsennek barátaim. Voltak, de szépen lassan elmaradoztak. Jobban mondva én martam el őket. Azért, mert úgy éreztem, hogy nem tudok nekik sem megfelelni. Addig nem zavart, hogy más a stílusom, vagyhogy, álltalában leeszem magam – a jelenlétükben is – ketchuppal, még jókat is röhögtünk rajta. Imádtam kiröhögni saját magam. Most már nem, illetve de, annyi külömbséggel, hogy mindent botlásnak, rosszcselekedetnek látok. Hiába tudom, hogy az esetek többségében nem vagyok hibás még sem tudok mit tenni. Alig alszom. Az a kevés is rossz álmok társaságában zajlik. Nem nagyon eszem, csak azért, hogy minél hamarabb felmehessek a szobámba. Nem nézek tévét, mert ott is csak a szörnyűségeket látom. Nem nézek tükörbe, mert csak azt látom, hogy mennyire elcseszett csemete vagyok. Korán lelépek, csak, hogy ne kelljen velük találkoznom. Így több esély van rá, hogy reggel gyomorgörcs miatt nem dobom ki a taccsot. Görcsösen tanulok, de még sem ragad meg semmi. Hármasnál jobb jegyet nem kapok. Még irodalomból sem, pedig azt nagyon tudom. Egyszerűen nem tudok normálisan megszólalni. Ha kinyitom a szám, dadogni kezdek. Nem segít se a mély levegő, se az, hogy a tenyerembe félhold alakú köröket vájok a körmömmel. Észre sem vettem és valaki más beszél helyettem. Ezt megúsztam tovább mentünk anélkül, hogy megfincoltattak volna. A következő hét óra ugyan így telik. Nem szólalok meg csak elvégzem a feladatokat. Szerencsére tesink ma nincs. Nem szeretem. Alapvetően a testmozgással nincs bajom, de utálok átöltözni, mert akkor mások is látnak, látják milyen szerelésben vagyok. Látszik a hájam és jobban kihangsúlyozódnak egyéb testi hibáim is. Így is tudják, hogy lelkileg selejtes vagyok, - ők úgy hívják, hogy elmerotyantság - nem hiányzik, hogy ennél is rosszabb benyomást keltsek. Hazafelé tartok. Ugyan az a gond mint, a suli felé menet. Túl közel lakunk. Megint dilemmázok: Lassabban menjek, aminek hatására talán icipicit később érek haza, vagy gyorsabban, hogy hamarabb túl legyek az egészen. Az utóbbit választom. Belépek, leveszem a cipőt, felakasztom az esernyőt és felsprintelek a szobába. Szerencsére nem csaptam zajt, nem vettek észre. Mind ketten – szerencsétlenségemre – itthon dolgoznak. A szobába érve becsukom magam után az ajtót, lerakom a táskám az ágyra. Előszedek egy melegítő nadrágot és egy pólót, majd vissza rakom. Helyettük kiszedek egy itthoni farmert és egy kötött rövid ujjú pólót. Átöltözöm. Egyáltalán nem érzem magam kényelmesen, de hát így legalább egyel kevesebb amibe beletudnak kötni. Mindig azzal jönnek, hogy nem tudnak elvinni egyetlen puccos céges partira sem mert nem vagyok elég jó.. Nem tudok viselkedni, nem tudom a csinos ruhákat megfelelően hordani, nem tudok megfelelően kommunikálni. Ez nem is érdekelne, nem szeretnék én egy percet sem eltölteni azok között a sznobok között. Nem, nem általánosítok, viszont, ha ők is így látják a világot mint a szüleim akkor igen is sznobok. Neki ülök tanulni, de nem megy. Pedig holnap történelem dolgozatot írunk. Csipog a telefonom. Peti írt: „Vedd elő a kép – kártyákat.” Fogalmam sincs honnan tudta. Teszem, amit írt, kinyitom a könyvem hátúlját és előveszem a lapokat. Huszonnégy kártya van. Mindegyiken van középen egy kép, felül egy esemény, alul egy évszám. Igen, ez nem keverős, nem kell párosítani viszont ezt is remekül lehet memorizálni. Kezd fáradni az agyam. Felállok, az iróasztalon kezdek pakolászni. Újabb pityegés. Megint Ő: „Ha memorizáltad hagyd abba. Csinálj valami mást, majd kezd el, random felmondani. Aztán ha ezzel is meg vagy, az irodalom könyvedből vedd elő a keverős kártyákat, és azzal is gyakorolj. De, ne sokáig, aludj is." Nem kezdtem el gondolkodni, hogy kerültek a könyvbe a keverős kártyák. Teszem, amit mondd, hisz előzőleg is beváltak. Hamar eljön a vacsoraidő. Nem tudom mit eszek, inkább csak turkálom. Szerencsére egymással beszélgetnek, megint a munka téma és a közeledő jótékonysági bál. Felálltam megköszöntem a vacsorát, és a mosogatóba tettem a tányérom. Fent elmentem zuhanyozni. Még egyszer átnéztem a törit, utána pedig aludni tértem. Reggel, újabb üzenet várt: „Várlak a kis boltnál, ne térj le a sarkon” Most, hogy így közölte simán elkerülhetném, de tudom azért szólt, hogy ez ne történjen meg. Vele is jóban voltam, vagy is talán vagyok is. Mondjuk úgy, hogy ő van jóban velem, én meg nem tehetek mást. Nincs szüksége egy ilyen csődtömeg barátra, mint én. Ezzel tisztában vagyok, de ő ezek szerint nincs, mert nem adja fel. A lépcsőn lefele menet is, a törit gyakorlom, amikor is meghallom az öltözködésemre tett célzásokat. Nem törődöm vele, felveszem, a csukám magamhoz kapok egy mellényt és kilépek az ajtón. Peti ígéretéhez híven, a megírt helyen vár. Köszön, és felém nyújt egy pizzás papucsot. Ellentmondást nem tűrően néz rám, így hát elveszem. Míg azt majszolom, nem nagyon beszélgetünk. Mikor a sulihoz érünk, simán bemegyünk. Nem is tudom mikor tettem ilyet utoljára. Sosem várom meg őt, mert félek, hogy teher vagyok, még akkor is, ha meg sem szólalok. Így már rég nem éreztem, hogy milyen gondtalanul belépni a kapun, majd az ajtón és végül a terembe is. Az első óra irodalom. A tanár bejelenti, hogy felelünk. Mire rám kerül a sor már minden bajom. A konflisló izzadás terén, hozzám képes kispályás. Remeg a kezem, de még a gyomrom is. Mindjárt ide rókázom. Végre az én nevemet mondja. Áldás is és átok is egyben. Kimegy, kihúzok egy témát. Mereven szugerálom a lapot, de az csak nem akar füsté válni. A tanár figyelmeztet, hogy ne totojázzak ennyit. Elmondom mit húztam: Ar-any Já-nos – megy ez jobban is- Csa-lá-di – hát nem így gondoltam – kör. Na, hát szerencsém van, hogy a végét nem lehet szótagolni, így nem égtem be annyira, mint a napos csibe sztepp táncórán. A tanár már másodjára szól rám, összerezzenek, de más reakcióm nincs. Mit is mondhatnék én a családi körről? A többiek hangosan röhögnek. A tanár is rám szól, ekkor veszem észre, hogy rágom a körmöm. Gyorsan a hátam mögé teszem a kezeimet. Nem mintha, ezzel javúlna a helyzet, sőt úgy visítnak, hogy ha nem tudnám, hogy rajtam röhögnek, azt hinném, hogy vágni viszik őket. Még két perc és a Seres tanár úr leültet és beír egy karót. Újabb szégyenfolt, egyrészt azért mert szeretem az irodalmat, másrészt mert nem állok meg anyuék előtt. Valaki kiabál. Nem foglalkozom vele, biztos újabb sértést próbálna eljuttatni hozzám. Az illető nem adja fel, míg a tanár rá nem szól. Ekkor tudatosul bennem, hogy Peti szólt. Igaz rendre intette őt, a Gyula bácsi, ő még is – az utolsó szó jogán – annyit mond, hogy „öngyilkos jelölt bogarak.”Én csak pislogok, nem értem mire akar kilyukadni. Aztán beugrik: (…) „Zúg az éji bogár, neki megy a falnak, nagyot koppan akkor azután ellhalgat.” (…). Hirtelen beugrik, hogy így poénkodtuk el a verset. Habár nagyon is komoly mondani valója van. Még is elnevetem magam és beszélni kezdek, csak mondom és mondom és be sem áll a szám. Mikor úgy érzem mindent elmondtam, ránézek a tanárra, aki csak néz. Bólint és jelzi, hogy a helyemre mehetek. Már hívja is a következő felelőt. Peti oda hajol a fülemhez és csak annyit mond: „Üdv újra köztünk”. Rámosolygok, és csak most veszem észre, hogy mennyivel boldogabb ő is – mert, hogy én az vagyok, ahhoz kétség sem fér – de, hogy ettől ő is az, dupla örömöt jelent számomra. A többi óra viszonylag hamar eltelik, különösebb esemény nélkül. Ebédnél, bemegyek az ebédlőbe, Peti szorosan mellettem sétál. Felvesszük a kis tálcáinkat, majd mikor megkapjuk, az elemózsiát leülünk egy kettes asztalhoz és beszélgetünk. Minden féléről. Többek között mesél arról, hogy új versenybiciklit kapott. Meg is beszéljük, hogy valamikor átmegyek és kipróbáljuk együtt. Az utolsó óra történelem, úgy érzem egészen jól sikerült a dolgozat. Most nem pánikoltam be. Igaz most nem kellett megszólalnom, viszont a dolgozatokra is hajlamos vagyok rágörcsölni, mint minden másra. Lényeg, hogy most sikerült mindent kizárnom és csak a kis kártyákra gondoltam. Haza fele, Petivel megyek. Elmesélem, hogy mennyre jó nap volt ez a mai, ő mosolyogva hallgatja. Mielőtt elválnak, útjaink a fülembe súgja: „Felemelhet, de romba is dönthet, te döntöd el, hogy melyiket választod” A maradék időben ezen a mondaton jár az agyam. Semmi értelmes nem jut róla eszembe. Mikor belépek, már az előszobából hallom, hogy anyámék veszekednek. Megpróbálok felsietni, de pont a szobám és a fürdőszoba közötti résznél állnak. Mikor észre veszik, hogy ott vagyok én kerülök terítékre. Kiderül, hogy megint a bálról van szó. Hallgatom egy darabig, ahogy rajtam töltik ki a dühüket. Majd elmondom, hogy nem csak én vagyok lelkileg sérült, hanem ők is. Sőt munkamániások és megfelelési kényszerrel küzdenek. Olyannyira, hogy az összes olyan okot, amit fel tudtak hozni a kudarcot vallott dolgaikra rám testálták. Mindenért én voltam a felelős, a bűnbak. Veszek egy mély levegőt, hogy folytatni tudjam. Ők csak álnak és néznek. Elmondom, hogy ha leülünk és beszélgetünk úgy igazán és őszintén, akkor megoldást találhatunk rengeteg problémára. Ha pedig valamire nem sikerül, akkor is nyertünk a dologgal, mert legalább kicsit enyhülni fog a vállunkra nehezedett teher. Nem vártam, meg míg magukhoz térnek, a táskámat levágtam a fürdőszoba elé és elindultam lefelé. Reméltem, hogy ők is jönnek utánam. Rájöttem mit akart Peti mondani. A szavaknak nagy hatalma van. A szavakkal lelkileg lehet terrorizálni az ember. Ez gyakran sokkal súlyosabb, mint a testi sérülés. Igen az is hagyhat örökre nyomot, mind a testen mind a lélekben. Még is a szavakkal lehet a leglassabban és a legkegyetlenebbül, büntetni, nyomorba dönteni és ölni. A szavaknak varázserejük van, ha jóra használjuk: Felemelhet, megsimogathatja a lelkünket. Ha viszont rosszra: összedőlhet körülöttünk minden, kettészakíthatja a lelkünket.. teljesen romba dönthet.