Gerezdre szedve

Gerezdre szedve

Elfutott mellettem egy sor fa. Várjunk most komolyan, hogy is van ez? A fák köztudottan nem futnak. Ha csak nem a fa nyűvő manó kergeti őket láncfűrészszerű fogaival. Körbe nézek és nem látok semmilyen kistermetű, lelógó kalapú, hegyesfogú lényt. Kezdek kételkedni saját magamban, talán a kávéba cukor helyett más fehér por került. Nem lepne meg, hiszen a múltkor Bözske nénitől kaptam, mondván „Kedveském sokat hozott a fiam és ha te most nem fogadod el ezt a pár zsáknyit, akkor még a szép unokáimnak is jut”. Nyílván túlzott. Volt is némi kétely bennem, de ingyen cuccnak ne nézd a levét..elv alapján elfogadtam. Persze, régóta ismerem ám a nénit, kedves asszony. Híres a csokis süteménye, amiből természetesen mindig ad a szomszédjainak is. Így jobban belegondolva, még a Pista bácsinak is –aki mindig olyan mogorva arcot vág, hogy a rodeós bika is, meghajlik előtte- a bajsza alatt mosolyra húzódott a szája! Ez egészen elképesztő. Tehát, ezt így végig gondolva nem meglepő, hogy a tőle kapott cukortól futnak körülöttem az oxigént adó, törzses lények. De, most, hogy így körbe néztem és eszmét is futtattam, eléggé szédülök. Szent mangalica, lehet, hogy túldoppingolódtam? Nézzük csak szépen sorban a tüneteket: Lihegés, izzadás, szédülés, fejfájás, lüke gondolatok, remegő láb, és fáradtság. Na ez mind –mind jelen van. Mint, ahogy a borostyán ragaszkodik a kerítéshez, úgy ragad meg elmémben egy gondolat: Talán, meg kéne állnod! Olyan erővel fékezek le, hogy majdnem orra bukok. Szent Medúza! Mind végig futottam, de miért is? Hiszen, nem vagyok egy edző – maca, én inkább amolyan lélekben erősítő egyén vagyok. Nézem, ahogy mások szálkásítanak, meg popsi tréningeznek és egyéb finomságok én pedig helyettük is kifáradok. Szaval, most, hogy-hogy futok? Várjunk van jobb kérdésem is.. Miért nem vettem észre, hogy eme cselekedetet cselekszem? Na tessék egyre kacifántosabbak az egyszerűnek tűnő kérdéseim és én egyre jobban kezdem elveszíteni a hidegvéremet. Na, jó nem is lehet, hideg a vérem hiszen én a trópusi éghajlatot kedvelem. Szent Hattyú! Mi? Van? Veleeem? Drágám nyugodj meg, az orvosok már születésed után öt perccel ezt kérdezgették, de mai napig nincs rá válasz. Remek, már az agyam is gúnyolódik velem. Na vegyük szépen sorba. Mi az utolsó emlékképem, a futás előttről? Erőssen koncentrálok. Összecsukom a két lábam, a szemeimmel hunyorítok. A számat egyenes vonallá préselem, a kezeimet a testem mellé szorítom és a tenyereimet ökölbe csukom. Na, honnan jöhetek rá, hogy még semmi értelmes nem jutott el az agycsökevényemig, na honnan? Hát kérem szépen, onnan, hogy ilyen agyrobbantó szavak, kifejezések jönnek a gondolataimba.,..mint, hogy „ökölbe csukom”. Szaval, akkor kezdjük, ott, hogy biztosan felkeltem mint minden ember. Nem, zombizálodtál és egész éjszaka azt mantráztad, hogy „agyat akarok, agyat akarok, az enyém kifolyt születésemkor. Szánjátok meg a szegény agyatlant, vagy elveszem én magam.” Remek, miután kiütöttem a saját gondolataimat, előveszem a tudatalatti józan eszem. Remélem még meg van. Mély levegő és kezdem újra. Felkeltem, bevetettem az ágyamat. Fogat mostam, hajat fésültem. Felvettem a mókusos mamuszomat, kisétáltam a konyhába és csináltam magamnak egy jó erős feketét. Kiöntöttem, a „Ha, megittad a tartalmát, vissza zuhanhatsz az ágyba” felíratú bögrémbe meg cukroztam és elkortyolgattam. Beleraktam a mosogatóba, majd ránéztem az órára, kiléptem az ajtón és futni kezdtem. Várjunk! Itt. Valami. Megint. Nem. Stimmel. Felkelés, fogmosás, kávé, papucs, pohárral célbadobósdi, órakukkolás, ajtónyitás és futás. Á meg van, ágy rendberakás. Nem, nem ezt már soroltam, valami más. Nem tudom. Leülök a földre törökülésben, elkezdem piszkálni a mamuszomat. Mamusz? Feljebb nézek, kukorica csöves-tehát az öltözés maradt ki- pizsomaalsó. Jaj! Add, hogy nem a kis  kupidónyilakkal átszúrt szivecskés topp legyen rajtam! Naaagyon óvatosan feljebb nézek…és, megállapítom, hogy nincs rajtam az a ruhadarab ami álltalában, tartja a nőnemű lények tejtartóját! „Nő nemű lények tejtartója”..már egyre inkább elhiszem, hogy az agyevős gondolatmenetnek volt valami valóságalapja. Csak ez lehet! Biztos valaki olyan agyát ettem meg, aki…ááááááh… Mi lenne, ha önként és dalolva bevonulnék egy sárgára festett házba? Mondjuk útközben énekelhetném az: „Elhagyott a józan eszem, ezért vaj helyett, romlott agyat eszem…” Így tuti befogadnak. Felállok és visszafele sétálok. Felszegem a fejem, végül is..ha már eszem nincs,legalább nézek ki úgy mint akinek méltósága van. A fák amik elfutottak mellettem, igazából csoda sövények voltak. Annyira szép zöldek. Élettel teliek. Ha rájuk nézek, önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. A járdára ráférne egy felújítás, elég kopott már, olyan lukacsos, kikandikálnak belőle a kis kavicsok. De, végül is nem is tudom, ha felújítanák, akkor eltüne a varázsa. A régi emlékeknek így legalább van valami tárgyi bizonyítéka is. Mondhatom azt majd a serkenő fiatalságnak, hogy „ebbe a kavicsba tört bele anyád foga” vagy, „ez a mély karcnyomat, akkor keletkezett amikor a szomszédban lakó Péter bácsi, egy jó buli után úgy gondolta, hogy a régi monda, miszerint Pistabácsi, oda relytette a kincseit ahol a legnagyobb a kitülemkedés,  igaz és a járdán kezdett ásni”. Szaval jobban belegondolva, kell a felújítás, de jobban melengeti a szívem, ha így marad. Tovább megyek, és egyre több olyan dolgot veszek észre, amit eddig mintha, elfelejtettem volna, vagy figyelmen kívül hagytam volna. Na, eddig nem vett észre senki, mindjárt haza érek. Hah, de jó! Upsz! Rá szóltam! Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs, pedig megtanulhattam volna már, hogy idő előtt ne szóljak rá a dolgokra. Mert, balszerencsés következménye lehet. A balszerencse neve: Erzsi néni. Na jó nem bírom én az öreg jányt, de…

-          Szervusz, Kedveském! Miért nem alszol még? Hiszen csak hat óra van, és hát most szombat van. A szüleid meg vasárnap jönnek nem?

Mi? Szombat van? Hatóra? Szent puding! Meg, van…munkába igyekeztem. Azt hittem, hogy péntek van. Mikor felkeltem még tisztában voltam azzal, hogy hétvége van. Viszont amikor ott ültem az asztalnál és kortyolgattam, az éledezést elősegítő nedüt, akkor a gondolataim elkalandoztak a teendők felé és valahogy kikötöttem a munkánál. Mármint, nem úgy, hogy mosás, főzést, porcica eltüntetése, hanem úgy mint a zsarnokoskodó-akarom mondani tündéri kopaszodó, mániákus -főnökömnek elvégzendő feladatokra koncentráltam. Így történhetett, hogy mikor ránéztem az órára bekattant az agyamban az „elkéstem vészjelző csengő”. Így kötöttem ki a fáknál. Ezt teszi a rohanás, de legalább rájöttem, hogy mennyi mindent nem vettem eddig figyelembe. Ezt is felkell vennem a „mostmár másképp lesz” listámra és végig is kell hajtanom.

-          Csókolóm, Erzsó néni! Öm, én csak a műanyag szemetet vittem ki a sarki szelektív gyűjtőbe! De, már megyek is be.

Ezzel, kicsit udvariatlanul igaz, de elindultam végre a kapum felé. Megelőzve a további kérdezősködést. Bent, nekitámaszkodtam, a konyha pultnak, vettem egy nagy levegőt és csak úgy voltam. Pár perc múlva ismét azon járt az agyam, hogy mi kell még majd csinálnom. Míg megnem akadt a szemem egy tál mandarinon. Elvettem az egész tálat, elővettem egy üreset és leültem az asztalhoz. Elkezdtem hámozni..és szépen gerezdekre szedve kezdtem falatozni. Így emlékeztettem magam: Hétvége van, ráérek.