Az árnyékra fény vetül

Az árnyékra fény vetül

Négy teljes napja rohadok idebent. Kicsit pontosítok egy nyúlfarknyi helyen vagyok, körülöttem rácsok és komolyan csak annyi helyem van, hogy felálljak meg lefeküdjek. A megfordulással már nem is próbálkozom, mert szó szerint a farkam bánja. Mindössze kétszer tettem rá kísérletet és ékességem egyik tárgya tuti, hogy öt centit rövidült!

Tulajdonképpen itt tökéletes lenne. Hangsúlyozom: Lenne! De, ugyebár, mint mindig itt is van egy de…Ami ebben az esetben az ellenőrző muksót jelenti. Magas, vézna, kopasz és ha mindez nem lenne elég fogatlan is. Simán elmenne Zsákos bácsinak, szegény gyerekek! Na, és akkor még tőlem fél az emberiség, de csak azért, mert nem látták még őt parókában villámbottal a kezében. Mindegy is, múltkor kicsit ráijesztettem és sikerült saját magát megráznia. Nem is kell mondanom én voltam az állatok királya a többi korcs között. Igen, korcsozom őket, pedig az az igazság, hogy én vagyok az aki irigy rájuk. Bennük meg van az ami bennem nincs. Illetve, bennük nincs meg az ami bennem és ez annyira jó, ők annyival többek nálam. A fenébe is, mi ütött belém, azt csinálom amihez, értek, amiért teremtettem. Én nem vagyok holmi öleb. Igen azért kerültem ide is, mert az utcán kaját kerestem. Khm..Nagyon úgy tűnt, hogy az egyik embernek már nem kell az a félszelet szalámis kenyér, én meg eltulajdonítottam. Na, jó kicsit meg kellett hozzá harapnom, de végül is megkaptam. A szar az egészben az, hogy még csak jóízű sem volt. Végül is nyertem is vele, hogy behoztak. Meleg van. Meg…meg..és… Na jó nem jut több eszembe. Szar az egész, mert, itt emlékeztetve vagyok, hogy nem csak kivűlről vagyok sötét. Nem itt, nem az agyamra célzok, az van, sőt, viszont a másféle sötétségem elhajtásához túl sok energia kellene. Én pedig lusta egyéniség vagyok, szaval maradok így, és mindent megteszek, hogy itt maradhassak.

Remek hozzák a vacsorát, egy újabb róka család, kinézetű valami lesz az. Habár én nem tartom kizártnak, hogy a felügyelő tényleg belehányt. Na, nézzük csak… Na, ne egy újabb .. Felállok, megfeszítem magam és vicsorgok. Nem érdekel, hogy pont nem ide néznek. Azt is leszarom, hogy a szukák, mind kéjesen nyöszörögnek, hogy őket válassza a csávó. Remélem tényleg valamelyiket elviszi, mert amúgy is herótom van már tőlük, komolyan ezek a nőstények. Jaj, nem is nőstény őrdögök. Persze, nehéz együtt élni egy nővel? Na, hát akkor nekem milyen tíz szukával, amelyből három tüzel?. Habár muris volt, nézni, ahogy a többi kan, megpróbált kiszabadulni…azok a sérülések. Mint, valami háborúban, igen ez is olyan volt. Hiszen tényleg tűz riadó volt és rengeteg jelentkező, hogy eloltsák…csak hát a rácsok… A fickó felém fordul és már ki is megy minden gondolat a fejemből. Ez egy elmebeteg! A szeme szinte vérben forog, szerintem szív is valamit. A bicepszei olyanok, mint a felfújt karácsonyi pulyka. Egy nyisszantás és ki is pukkannának. Én kellek neki… Hát legyen, legfeljebb egymást faljuk fel. Bár milyen harcias is vagyok, jön a villámbot, és kattan a láncos nyakörv. Valamit még magyaráznak, kitöltenek egy-két papírt és már meg is csap a kinti levegő. Elég erőssen vezet, de nem magabiztos. Irányítás mániás..Ingatag léptek, erős „gyeplő”.

Nézem az utcát, amin végig megyünk. Csendes, alig van pár járó kelő. A második utca is ugyan ilyen csendes, de úgy sejtem nem sokáig lesz az. Ugyan is megérkeztünk, a harmadik ház az amibe bemegyünk. Nincs sok időm megnézni, hogy milyen az udvar, mert az új tulajdonosom-nem, nem gazdám-, kapkodóra fogta a lábait, szaval önkéntelenül én is sietek. Megfogadtam, hogy ez így van jól bármit is tudnék tenni, jobban mondva bármit is kéne tennem, nekem már így jó. Nem kell a másik lehetőség. Hiába másik város, itt sincs semmi, csak a nyomor, és ez jó. Ismerős, valódi, állandó. Bent, a hapi kiabálni kezd, annyira hangos, hogy szinte már torz a mondandója. Nem sok mindent értek, csak, hogy valakinek azonnal elé kell vonszolnia a valagát. Rajtam pedig, hirtelen jobban megszorítja a láncot, amítől köhögni, hörögni kezdek. Enged a szorításon, én pedig rámorgok. Ekkor megjelenik Ő. Rám néz, és elsápad. Remek az hiányzik, hogy elájuljon..én újra nem éleztem az biztos. Mondjuk, tuti nem örülnek az én pofámnak az ajkain..,, de ettől tartania sem kell. A hapi újra kiabál. A nő, meg egyből ugrik. Nézem a mozdulatait, gyors és reszketeg. Benyúl a hűtőbe, elővesz egy lábost és felrakja a gázra. Gondolom kajálni fogunk. Na végre valami. Morgok még egyet, hátha kiszabadít a tulajdonosnak nevezett egyén ebből a szarból. Nem volt jó ötlet mert, a reszketeg mennyecske ugrik egyet, meglökve a fazekat és még épp idejében ugrik el. Remek oda a kaja. Bestia…, de hülye vagy. Nem inkább ez a fehér nép ügyetlen. Hozzá van szokva, hogy ordibálnak vele, az én ugatásomtól és morgásomtól meg szívrohamot kap?! Hogy is van ez? A lánc nagyot csörög közvetlen mellettem. Rajtam van a lánc, de már nem fogják a végét. A hapi megáll, a nő előtt, Ő ellép a hűtő felé. Kivesz egy fémdobozos valami és a férfi kezébe nyomja. Ő látszólag ettől kicsit „lecsilapszik” és eltünik egy szobában. Ott hagyva engem a takarító nőcivel. Remek tiszta kényelmetlenül érzem magam. Észre sem vettem, hogy végzett a nő, amolyan tudatlan állapotba kerültem, üres gondolatok nélküli létbe. Elém tett egy tálat, friss víz volt benne. Vártam, hogy arrébb megy, de csak egy arasznyit hátrált, Utána olyat tett amire nem számítottam. Beszélni kezdett hozzám.

-          Igyál. Utána enni is kapsz. Aztán elmegyünk sétálni. Tudod, régebben nagyon féltem az olyan nagy és erős álatoktól mint te. Nem, nem azért mert, olyanok a tulajdonságaid amilyenek, hanem attól, hogy károsan használjátok fel ezeket a tulajdonságokat. Tudod, mindenki maga dönt, hogy a benne rejlő adottságokat miként hasznosítja. Csinálhatja úgy is, hogy neki is és masoknak is jó legyen. Viszont teheti az ellenkezőjét is, úgy cselekszik, hogy neki jó, de másoknak pokol a végkifejlet. Ha az utóbbit választja valószínűleg azért teszi, mert neki is fáj valami és nem tudja kelőképpen feldolgozni. Már nem félek, látod kivel élek..megtanultam nem félni. Ő sem rossz ember ám csak tudni kell vele bánni. Nem, nem bántott, akkor már nem lennék vele. Viszont hirtelen haragú a feszültségeit hajlamos máson levezetni. Sok idő kellett míg összecsiszolódtunk, viszont mára már szinte egyhullámhosszon vagyunk. Tudom ez egy külső szemlélőnek nem így tűnik, de így van. Ő hangosan beszél, de nem haragosan, velem nem. Tulajdonképpen te is azért vagy itt…kellett egy fél óra mire rájöttem. Azért lettél te az új családtag, hogy meglássam, hogy nem minden csak fekete és fehér, nem táplálkozhatok a múltamból.

Hát megkell valjam nem sok mindent értettem a nő mondandójából. Jobban mondva értettem, de nem értettem egyet. Mert, nekem nagyon is úgy tünt, hogy fél ettől az embertől. Csak, elfojtja, mert úgy gondolja, hogy így „ködbe búrkolózva” sokkal jobb. Viszont egy valamit megértettem, nem táplálkozhatunk a múltból. Milyen igaza van, annak idején az őseim mindig azt mondták azért vagyok „vegyes vérű”, mert nem érdemlek jobbat. Mert, az anyám és az apám habár tiszta vérűek voltak, sok szenvedést hoztak a világra. Ezért nekik az volt a büntetésük, hogy egymásba szerettek …igen ez is lehet büntetés ugyanis anyám egy rottweiler apám pedig masztiff és nekik nem szabadott volna együtt lenniük. De fent úgy akarták, hogy egymásba habarodjanak, így általam büntették őket, azért a sok rosszért amit elkövettek. Mivel én egy igen veszélyes keverék vagyok, sokkal gonoszabb és romlottabb mint a szüleim, így én is eleve „kárhozatra vagyok ítélve”. Nem lehet más a sorsom csak mások megkeserítése, a gond az, hogy én sem élvezem ám. Ez tulajdonképpen egy átok, eddig úgy voltam vele, hogy nem érdekel, nem teszek ellene. Most, ezt a zavaros nőt hallgatva úgy gondolom, hogy talán egymás megváltásai lehetünk. Vigaszt és támaszt nyújthatunk a másiknak. Haj, ha ezt valamelyik társam hallaná, harcba kéne vele mennem, hogy ne ugassa szét. Rajtam maradna a „nyálas kutyuli-mutyuli jelző”.

Ettem, ittam, sétára készen állok. Valamint, van egy új meglátásom: Miszerint, a múlton nem lehet változtatni, de a jövő még előttünk áll és csak rajtunk múlik, hogy mithozunk ki belőle. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy a lelkem sötét maradjon. Kívül fekete vagyok, belülre be engedem a fényt, a reményt, akinek megtestesítője nem más, mint a pórázt rámrakó nő. Ketten elfogjuk érni, hogy ne a „ránk aggatott, múlt” uralkodjon felettünk.