A hóember kristály kalapja

A hóember kristály kalapja

Az eget szürke felhő takarja, a földet hó takaró borítja. Ablakon keresztül csoda szép látványt nyújt. Imádom a telet. Ilyenkor nem kell színlelnem, egyenlő vagyok az évszakkal. Mondhatom azt, hogy csak a tél hangulatát adom vissza. Azért vagyok ilyen semmilyen. Mondjuk ez annyira abszurd, hiszen a semmilyen is valamilyen. Ráhúzzák a „semmilyen” jelzőt, mert nem tudják elképzelni milyen is lehet az. Pedig csak jobban kikellene tárniuk a képzeletüket. Minden sokkal egyszerűbb lenne. De hát..ez nem így működik és már egy ideje rájöttem így van jól. Valaki végig simít a hátamon. Valószínűleg anyám. Mivel csak ő van a házban rajtam kívül. Megfordulok, rám mosolyog. Egy csésze gőzőlgő kakaót nyújt felém. Én pedig elcsodálkozom, hogy – hogy tud nap mint, nap mosolyogni. Hogyan képes mindennap felkelni és véghezvinni azt a rengeteg mindent? Egyben tartani a családot, háztartást vezetni, a házkörüli munkákat elvégezni? Megfelelni mindenkinek? Mind ezt mosolyogva. Én is megpróbáltam, csak azért, mert láttam, hogy ő olyan erős és nem akartam gyengének mutatkozni. Félre értés ne essék, nem tartom gyengének aki sír, vagy aki néha el-el mereng, vagy kimutatja az érzéseit. Visszont amit én akartam tenni az már gyengeség lett volna. Egésznap egy sarokban kuporogni, lehorgasztott fejjel, a gondolataimba merűlve. Kizárva az egész büdös külvilágot. De ezzel kizártam volna őt is. Az édes anyámat. Akinek rengeteg minden köszönhetek, az életemen kívül. Nem csak világra hozott, de egy olyan embert nevelt belőllem aki, tudja, hogy a legnagyobb pocsolyából is fellehet állni. Aki, nem egyszer megölelte már a padlót- természetesen csak azért mert szeretetre vágyott- aztán felállt leporolta magát és tovább ment. Ő a legnagyobb kínjában sem feletkezett meg senkiről, elfojtva bánatát, fájdalmát, tovább csinált mindent. Így tettem most én is.

Oda mentem a tűzhelyhez és elkezdtem teát csinálni. Mindvégig éreztem magamon anyukám tekintetét. Mikor teljesen kész lett oda vittem neki. Megköszönte, összekoccintotta a poharat az enyémmel és az ablak felé mutatott.

-          Látod ott azt a kis szürkés foltot a hóember hósapkáján?

A házunk udvarában egy mini hóember állt. Mindössze – a fejével együtt- két kis golyóból állt. Répa orra volt, a fején nem volt semmi. Szemesem volt, mondván így jobban csillog.

-          Hósapkát?- akárhogy néztem nem volt rajta. Most vagy én bolondultam meg…vagy ő lát olyat amit én nem. Nem lepődnék meg, hiszen a repülő szánt is mindenki látja. Vagy is a felnőttek, a gyerekek olyankor alszanak. Hiába vagyok már ezer éve felnőtt kategóriába sorolható egyén én nem láttam.

-          Mamus én nem lá…-nagy levegőt vettem, és figyelmeztettem magam a változásra…

-          Igen, látom. A sapka olyan mint a kristály üveg és valahogy még is látszik rajta egy szürkés folt.

A mama, hosszú percekig nem válaszolt. Már kezdtem azt hinni, hogy csak nem működik rendesen a képzeletem. Végül is ki az aki azt mondaná, hogy „kristály üveg sapkája van a hóembernek, amin ráadásul van egy szürke folt is” Na ná, hogy én. Annyira elbambultam, hogy szinte megilyesztett mikor megszólalt.

-          Tudod, mindenki így születik. Tisztának, kristály tisztának. Még is véresen, és fájdalmak között. Együtt szenved két ember. Még is boldogok. Az egyikük pedig a vér és a többi trutyi ellenére makulátlan tiszta. Kevés szükséglettel. Az egyik az, hogy szeressék, a másik az, hogy biztonságban lehessen. Persze ott az evés is ami létszükséglet…, de most nem ez a lényeg.

Mikor cseperedik, és a tudata kinyillik, egyre többre kezd vágyni. Annyira vágyik dolgokra, hogy a szeretet és a biztonság érzet, háttérbe szorul. A tisztaság, elszíneződik. A bensőt elárasztja többféle nyomasztó érzés. Az évek eltelnek, aztán egyre inkább letisztulnak a dolgok. Amik szükségesnek gondolt, mind porba hullik, vagy épp elenyészőnek tűnik. Már nem fontos, csak az, hogy legyen mellette valaki aki szereti, aki mellett biztonságban érezheti magát. A tisztaság ami elszíneződött, tartogat egy szürke foltot.

-          A..az..újra kezdést? A másik utat?- kábultan teszem fel kérdésem…azt hiszem rájöttem….

-          A folytatást, kicsit másképp. – mosolyog és átölel

Rettenetesen hosszú utat tettél meg, gyermekem. Viszont legalább ennyire hosszú áll még előtted. Megannyi lehetőség és nyitott kapu. Te döntöd el, hogy – hogyan teszed meg ezt az utat. Itt áldogálsz az ablakban és nézed ahogyan változik a táj, vagy kimész és te is a változás részévé válsz. A döntés csak is rajtad áll. Egy biztos, így is úgy eltelik az idő…

Nem mondtam, semmit. Egyszerűen megfogtam a kezét, odamentünk a fogashoz. Rásegítettem egy kabátot, majd én is felöltöztem. Kimentünk és megnagyobbítottuk a hóembert. Szeme továbbra is „önmaga maradt”…a csillogás végett. A fejére pedig kapott egy csodaszép hó kalapot.

Elraktároztam ezeket a képeket az agyam legmélyebb zugába. A szívem pedig, felkelt téli álmából és újra sugárzott a szeretettől.