Elmúló ifjúság

A következő kis történet egy irodalmi pályázatra készült kb. 3 évvel ezelőtt..
csapat munka volt  a feladatok megosztottak voltak... ezt a részét én csináltam
(nem azért mert jó vagyok benne vagy valami egyszerűen csak átnéztem a feladatot leültem és leírtam, hogy ha nem gond ebbe belekezdek a többieknek is volt más dolguk így én megcsináltam ezt).. na. de elég a rizsából..
A feladat amennyire emlékszem abból állt, hogy egy idősebb férfi (aki annyira nem is idős de belül annál inkább annak érzi magát... legalább is "általam") egyedül van és körülveszik az újságok ..a hírek... és feltámad a szél és erre a fent említett egyén felfigyel és miközben megnézik mi is okozza a zajt újabb gondolatok tömkelege lepi el az agyát... és ebből kellett nekem megírnom a hamarosan lejebb olvasható kis szösszenetet (biztos volt hozzá még valami kritérium, de már sok éve volt, így nem emlékszem)

Na lássuk a történetet:

Elmúló ifjúság

Itt ülök az asztalnál. Némán és fáradtan tekintek magam elé. Mint minden reggel, immár 38 éve.

Nézek, de hova is? Ja igen a semmibe. Nem tudom meddig ülhettem így, mikor figyelmemet fel keltette a kinti zaj. Valamit fújt a szél... Valami zizegett... Nem akartam felállni. Ki bújni a megszokott világomból. Hagytam, vártam, hogy majd abba marad, de nem így történt. Sőt! Tovább erősödött a zaj. Ideges lettem. Hát az embernek még a saját otthonában sem lehet nyugta? - mérgelődtem magamban.

Kinyitva az ajtót láttam, hogy egy újságot visz a szél, a tegnapi napi lapot. Tegnap? Ja igen tegnap, hát persze ismét nem mentem ki a házból. Már egy teljes napja. Ha nincs ez a zaj – ez az átkozott zaj- akkor még mindig nyugodtan ülhetnék odabent. Gyorsan felkaptam a zaj forrását és bementem. Elhelyezkedtem a kanapén. Kezemben a napilappal. Megakadt a szemem az első hírforráson: Szörnyű baleset az utakon. - Hát, már sehol sincs biztonságban az ember? - Na ezért nem teszem én ki a lábamat a lakásból- Amúgy se nagyon tudnék merre menni, hisz minden barátomnak családja van. Én ülök csak itt egyedül, magányosan, egy zörgő valamivel a kezemben – Gondolataimból visszatérve tekintek újra a hírekre. Lapozok párat. Semmi érdekes. Ugyan azok a hírek csak másképpen megfogalmazva. Semmi változatosság. Mindig csak a borzalmak tömkelege.

Bezzeg az én időmben nem hallottunk híreket, borzalmakat. Kint voltunk a levegőn, kint a szép nagy udvaron. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Éltük gondtalan életünket. Manapság tele van az ember gondokkal. Ez még nem elég, jönnek a különféle, elrettentő hírek, csak hogy még jobban felkavarja az emberek érzéseit. Ó a régi kor, régi emlékek. Mennyivel másabb volt akkor, mennyivel szabadabbak voltunk. Boldogok...Boldogok... Boldogság? - Ugyan az már a múlté! Nem maradt semmi, csak a magány. Egyedül ez a zörgő papírmasina van velem. Ez is tele van rémképekkel. Nem nyújt semmi boldogságot. Sőt! Még jobban a téboly szélére taszít. Mélyebbre dob. Szörnyű gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Mi van ha ennyi volt számomra az élet? Ha így kell meghalnom? Magányosan, egyedül egy lapozható papír társaságában? Mit ért az eddigi életem? Mit csináltam az elmúlt években? Hova tűntek azok az emlékek? Nem maradt régi ifjúságomnak semmi nyoma? Hol vannak az emberek? - Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, rengeteg gondolat. Mind szörnyűbbnél – szörnyűbb. Becsuktam az újságot.

Végig dőltem a kanapén és próbáltam elaludni. Mostanában nem alszom valami jól. Folyton álmok gyötörnek. Visszatérő rém képek. Nem ment akárhogy próbáltam nem szenderültem álomra. Újra gondolatok tömkelege árasztotta el amúgy is túlzsúfolt agyamat. Most éppen azon tűnődtem, hogy éppen olyan vagyok mint egy csecsemő. Felkelek, felöltözöm, eszek, alszom, eszek, lezuhanyzom és újból alszom. Ez egy körforgás. Amiből nem tudok kikerülni. Egy malom kerék ami egyre csak őröl és őröl. Csak az a baj, hogy a lelkemet töri apró darabokra. Belülről felemészt érzem a lángját. Éget! Mar! Kínoz! Mint a pokol tüze!

Ez volt az utolsó gondlatom mielőtt utolért az álom. Szemeim elnehezedtek és végre lecsukódtak.

Mintha valami fura szellő legyintett volna meg hirtelen nyugalom lett úrrá rajtam. Magamat láttam fiatalon és boldogan. A gondtalanság mezejében úsztam. Barátaimmal vacsoráztunk és önfeledten nevettünk. Annyira jó érzés volt. Mintha kívülről látnám saját magamat. - Éreztem, hogy rég voltam ilyen boldog. - Tudtam, hogy csak álmodok és azt kívántam bárcsak, soha ne érne véget. Bár örök ifjú maradhatnék!